Elbűvöltek már a Szent György hegy magasba nyúló  bazaltorgonái? Na, akkor tarts velem egy másik izgalmas,de kevésbé ismert helyszínre az óriás kövek országába. Tengerre megyünk...kőtengerre, de ez nem olyan ám,mint Káli-medencei társai. De nem ám! Induljunk is hát, az általam használt útvonalon. Azonban bevallom köves fotóstúrám egy helyett két napos lett,mert hol Ború bácsi, hol a fagy fitogtatta erejét, így a képek is  más-más hangulatot tükröznek.

Burkolatlan...vagyis most jéggel burkolt utakon fogunk menni ki Szélmegyének. Illusztráltam is. Már tudod miért érünk oda olyan lassan. Oh, most elővetted a térképet, hogy hol a Szélmegye? Szuper! Teheted vissza. Nincs rajta. Ez egy kis domb neve, melyen átdöcögünk úticélunk felé. (No jó, jég nélkül a városszéltől 25 perc alatt elérhető...gyalog...) Követve az utat,mely hátterében a Hajagos magasodik, kiérünk a rétről s a bicikliúton-melyet  néhány biciklis úgy használ, hogy mellette teker a főúton-átmegyünk a Tüskésbe, ahol a Balaton második leghosszabb északi befolyójához az Egervízhez érünk.

             Gondoltam is lemegyek a partjára. Gondolat maradt. Azt hiszem a kép tükrözi is miért. Ripp-ropp...huppsz...fürdőszezon meg most nincs. Azért  még egy képet csináltam itt. Csak,mert szeretem.

            Nevezetesen a patak partján lakik-egykoron valaki jószándékú által fakerítéssel körülvéve- a környék legidősebb fűzfája is (talán fehér fűz (Salix alba)) melyet ismerek. Pár ember össze kell gyűljön, ha átszeretné ölelni....  Őt a Forgón túl találjuk, ahol a patak nagyon látványosan vájta ki medrét. Mi most azonban kelljünk át vizünk  műszaki építményén a Pallat-hídon, mely kőhidacska kb. 7m-es hosszával, 3m-es szélességével és úgy 2m 30 cm-es magasságával nem épp világrekorder.

S most mondhatnám, hogy e félreeső helyen a kutyával se találkozik ez ember,de ez nem így van. Jószerivel összefuthatunk e kellemes kis helyet élvező ebekkel, átkelnek a hídon a lovasok,sőt az is meglehet, hogy egy gyönyörű fríz húzta kocsi szeli át előttünk az utat Hupogának. A hídon átérve jutalmul a Szélmegye domb aljában leszünk, mely három éve klasszikusan téliesebb arcát mutatta.

               Derűs napokon a dombtetőről  egészen az uzsai bányáig ellátni. Már ide is jópofa felbattyogni, s remélem, hogy e hely mindig csak gyalogos kirándulók, kutyások és lovasok terepe marad.

A domb tetejétől már csak jó negyed óra a Kőmagas, ami nem is magas, hiszen legkiemelkedőbb pontján se leszünk 171m-nél magasabban. S igen, itt mi sétálgatunk a sziklákon. :) Bizony, itt felülről csodálhatjuk nagyságukat! Tekinthetünk le mohás sziklaszélről az alattunk futó ösvényre. Mintha az óriások kőasztalán sétálgatnánk. Méghozzá kvarcittömbök alkotta asztalán. Eme kőzet jellegzetssége-csillámossága-  a napsütéses órákban látszik legjobban a borostyánnal befutatott útra kitekintő,szinte nyílként muató köveken.

S bár fentebb sétát emlegettem, azért némileg kalandokba is torkollhat barangolásunk e nagyszerű,embert jóval meghaladó méretű kőmonstrumok tetején. Nemcsak azért,mert most itt-ott jeges és csúszik. Ugyanis az a pont, ahonnan magam szívesen felkapaszkodok ide nemcsak jeges vagy nedves időben csúszik,hanem szárazság idején is. E részről kevesen is vágnak neki. Nem is csoda, hiszen kívülről nem látszik. Mégis innen a legjobb, a kevés helyéből elmozdult szélső kőtömbtől. Viszont vigyázz! Lehet azt hiszed talajon jársz,de ez csalóka...sokszor csak a máshonnan lesodródott vékonyabb talajréteg vagy épp tűlevél szőnyeg fedi az amúgy már simára csiszolódott kvarcitot, s nem is sejted, hogy egy kőtömbön állsz. Na, ezért lehet könnyen megcsúszni.

S még miben is külnbözik társaitól e geológiai élmény? A válasz egyszerű: itt nincsenek "madáritatók"(bizonyos mélyedéseket neveznek így), nincs kiépített turistaösvény (aminek személy szerint örülök is,mert így természetközelibb) csak két tájékoztató tábla látja el tudnivalóval a nagyérdeműt. Na és persze tele van élettel! Bár tél lévén az itt sütkérező zöld gyíkokkal, erdei siklókkal nem találkozhatunk, az amúgy nálunk nem őshonos fekete fenyők aljában lévő csutkára rágott tobozok szorgos vörös mókusok jelenlétéről tanúskodnak, míg a helyi madárvilág képviselői is szép számmal vertek itt tanyát,hol természetes lakásokban, hol nekik kihelyezett odúkban.  Ezek mellett persze a kilátás is élményszámba megy innen, hol a Csobáncra nézhetsz fel, hol az Egervíz futását szemlélheted. Attól függ, hogy az északi vagy a déli oldalon állsz-e.

Nézelődés, sétálás közben azt érezheted, hogy egyik kőről a másikra átugrani volna a legjobb. Hisz egy lépésnek túl nagy, kettőnek kicsi a köztük lévő távolság. Azonban jobb, ha az ember belelép a két tömb közt felgyűlt, egyébiránt nekem térdig érő avarba és amúgy evickél át kiszemelt kövére. S mint mondtam:nyüzsög az élet. A köveken is. Őket-sajnos most nem mutathatom,mert hó fedi e titkokat-zuzmók sárga,szürkés,rózsaszínes és mohák zöld tömkelege borítja.

Ne fecsegjek ennyit az életről. Mondjuk inkább, hogy Kőmagasunk sokoldalú és sok szögből látható is. Mind ezt kínálják az alul néhány tömb közt látható-egy ember számára bőven bújkálható-hézagok, a göcsörtesen szinte talajszinten elágazó csertölgyek áglépcsői. Vagy a két kedvenc sziklatömböm,melyek közül egyik egy fél  zsemlére hasonlít. Persze, azért, csak óvatosan! Hisz a kő nemcsak szép,de veszélyes is lehet.... A legszebb rész fél órán belül bejárható,de számomra izgalmasabbak azok a pontok ahol úgy tűnik,mintha némely kissé kockára emlékeztető sziklát a fák fékezték volna meg,mert látszólag egy fa tartja. Pedig nem ő volt a tettes,hisz e többtonnányi óriás ripityára törte volna. Ahhoz, hogy ezt láthassuk nem elégedhetünk meg a lapos kőtömbökön való sétálgatással,hanem az "erdő" mélyére kell hatolnunk, ami kis tornamutatványt is igényel. Geológia kedvelőknek megéri. Igaz, ez már jóval időigényesebb lesz. Nemcsak a terep,de a más élmény miatt is.

Azt gondolom, hogy aki járt már télen e vulkáni utóműködésnek köszönhetően (a feltörő gázok kristályosították át a Pannon beltenger homokját,mely kvarcittá alakult és jég, szél formálta) létrejött kőbirodalomban, az visszajön még egyszer, hogy zöldebb, borostyánnal átfuttatott, a dombaljon salamonpecsétekkel bevirágosított meténgtenger formázta arcát is megcsodálhassa. Én már a salamonpecsét virágzásról lekéstem-elvégre tavasz végefelé van-de egy késő őszi képet mellékeltem.

Végezetül pedig egy tél álmodta képecskével búcsúzom,mely hazaúton készült. Mindemellett pedig remélem, hogy mások is hasonló csodálattal tekintenek az élettelen természet egyszerű,de nagyszerű alkotásaira. Köszönöm, ha velem tartottál. :)