Alig néhány kilométerre hagytam hátam mögött a várost, magam kullogok a szürkeségben. Baljós függönyként mindenhol szürke köd borítja a vidéket. Fogalmad sincs hová mész, nem látod kivel találkozol, kivel nem. Minden percek alatt rögtön előtted terem. Legalábbis azt hiszed, holott lehet percek óta szembementetek egymással. Legyen az jó vagy rossz szándékú teremtmény: ember vagy állat. A függöny még nem libben fel.

Süvít a szél, arcodba csap a szitáló köd. Egy-egy apró zajra minden idegszálad egyszerre rezdül: az ismerős táj most ismeretlen vidék. Az irányból és az eltelt percekből tudom: elértem a környék legnagyobb víznyelőjét, a Nyelőkét. Ballagok lefelé, majd elmém hirtelen álljt parancsol: lövés zaja hallik. Egyszer. Hallucinálok? Kérdem magamtól. Majd újra lövést hallok, és megint, majd megint. Neem! Mégse az elmém trükkje ez. Vadásznak talán?

Kisvártatva, néhány percre félrelibben a ködfüggöny és látni engedi a távolabbi dombokat: a Haraszti-dombokat. Egy közel évszázaddal ezelőtti gyilkosság helyszínét. Ugyanis a korabeli történet szerint erre jött egy ember a vásárba Sáska felől, kit pénzéért megölt egy bizonyos Kopasz György, azaz ismeretségi körében: Kopasz Gyuri, ki maga korában gyilkos is volt és ügyetlen is, hisz a pénzt melyért ölt se találta meg. Ahogy őt sem találta meg a korabeli hatóság, helyette ártatlan embert ítéltek el. Később K. Gyuri adta fel önként önmagát, ki tudja mitől vezérelve.

Ez jár a fejembe, majd a természet színdarabjának rendezője újra lehúzza a ködfüggönyt. Eltűntek a dombok és vele a nyomasztó történet, már csak nevetek honnan jutott eszembe ez a történet. Ugyan most mégis: ki okozna itt bajt, tán maga Kopasz Gyuri kísértene? Lövés? Egyáltalán: lőtt ő valaha is? Vagy amaz ember kísértete ijesztgetné a kirándulót kit ártatlanul ítéltek el? Buta kérdések, gondoltam, hisz kerestem már az állítólag öklömnyi kövekből kirakott keresztet e dombok között, mely e véres történetnek állít emléket, de sose találtam. Elvitték, széthordták? Talán sosem létezett?

Marhaság, a  nép sok mindent kitalál. Hagynám magam mögött a rémisztő történetet, mikor kezd kisütni a Nap,a függöny lassan kitárul: újabb jelent. Csak egy pillantás egy napsütötte dombra: épp egy megnyúlt sötét árny húz el felette. Lassan már mit gondolni se tudok, mikor az erős szárnysuhogások közepette meghallom az ismerős: krog-krog hangokat. Nocsak, mégse kísértet, csak a helyi hollók egyike szól.

Bár a függönyt kezdik összehúzni, a Nap ép csak pislant egyet-egyet, én e megnyugtató gondolatokkal folytatom utamat, már a lövések hangja nélkül. Megnyugodtam. Nem fog ki rajtam az éles reszelős ugatás, ködben is tudom csak egy őz riadóhangja amit hallok. Jónéhány nyugtalanító perc után megérkezem egyik kedvenc helyemre: a nyugtalanító nevű Pokol-tóhoz, sosem gondolkodtam rajt miért hívják így, én szeretem. Most fagyos, zsombékos, téli arcát mutatja. Már amennyit a függönyünk enged neki mutatni.

Innen fordulok vissza, szűkebb hazám felé. A szokásos ködös, barátságtalan tájon. Mindegy legalább a tavat meglátogattam. A szürkeségben épp a Nyelőke közelébe érek ki az egyik nyiladékon, mikor sorozatban lövéseket hallok. Na, ez már sok. Most mi a frász van? Hallucináció vagy életre kelt legenda? Ilyenkor vadászat már nincs, hirdeti a tábla: napnyugtát megelőző két, napkeltét követő két órában zajlik rendszeres vadászat. Most délután kettő lehet. Ilyenkor a Napnak is munkaidő van. Hát. Vadászat nem lehet. De ki lő, miért és hol, mikor sehol egy teremtett lélek? Vagy mégis? Akkor miért nem látni?

Majd úgy tűnik a "Rendező" megunja türelmetlenségemet, hát fellibben a függöny, előtűnnek a díszletek. Most bepillanthatok a színfalak mögé: a riasztó hangok és kísérteties árnyak világába. Itt állok egy időszakos tavunknál az Alsó Csernél, fagyott jégtükre ezüstösen csillog a szemembe. Veszem a fáradságot elindulok egyenesen a Nyelőkéig. Épp odaérek, mire hirtelen az előbbieknél sokkal hatalmasabb robajjal lövéseket hallok, minden eddiginél közelebb magamhoz. Gyorsan odapillantok: a hang ijesztő, a látvány megnyugtató: az eltömődött víznyelőben megmaradt víz megfagyott, most meg rian a jég. Hát: mégse lövés volt, csupán a természet trükkje az emberi elmével.

Jót nevetve saját magamon ballagok hazafelé a békés, napsütötte tájon: hol hollók játszanak magasba, őzek riadnak fel nyugodt legelésükből, ha közel érek, hol a természet kincsei élnek. Azért azon még elmorfondírozom, hogy ha bemegyek a Haraszti-dombok közé: fényben se vastagon látom sokhelyütt ki vagy mi van tőlem néhány méterre. Egykoron meg erre vezetett az út a falvakból a vásárba. Ködben is. Na: és miért Pokol-tó a Pokol-tó? Talán e ma békés táj egykoron pokoli (értsd: emberi rosszindulat) történetek helyszíne volt? És Kopasz Gyuri története-ha megtörtént-csupán egy volt a sok közül? Ki tudja. Én nem. Talán te sem. Egy mondás szerint: "nem kell mindenre tudni a magyarázatot". Talán nem kell megtudni, hogy ez csupán az emberi elme trükkje volt vagy mégis valami megőrződött e tájban az évszázados rémtörténetekből. A valóságot csak a táj-mivel ő egy évszázaddal ezelőtt is itt volt-tudná elmesélni. Talán el is mesélte.

Ui.: Ha tetszett a történet-aminek örülnék-akkor köszönd az alábbiaknak, ugyanis: a színdarabot rendezte: a Természet, a díszleteket és a helyszínt biztosított az előbbi részmondatban megnevezett Rendező (Természet), a történetet mesélte: Andris, a mesét pedig ihlették: a helyi elnevezések eredettörténetei. Mese volt? Nos tudod, a Rendező rám bízta, hogy kinek mondom el, hogy is volt valójában, így hát e kis történet mibenlétét is fedje homályos ködfátyol. Talán egyszer leránthatod a leplet, ki tudja.