Az élet furcsa gondviselő. Ajándékot ritkán ad. Ha ad is, a legváratlanabb helyről és leginkább akkor, amikor mélytengeri merülésben vagy, persze, zéró úszástudással. Legutóbb két motivációt kaptam ajándékul: 1. motivációt, hogy kiszaladjak a Sátorma-hegyre, a volt diplomadolgozatos mintaterületeimre, ahol többek közt futóbogár-Carabidae közösségek elemzésével is szöszöltem, 2. motivációt arra, hogy újra írjak, ide, ahová már rég nem, hátha mást is megmozgat az Anyatermészet működése. Mert miért is ne?
Célom most nem kutatás volt, hanem egy fotós, hívalkodóbb szavakkal élve: természetfotós nap volt. Ez amolyan horgászsport-eltekintve a ténytől, hogy nem horgászol (én sem)-, hisz se ott, se itt nem tudod igazán előre, mi akad-esetünkben-lencsevégre. Ennek fényében komolyabb előzetes várakozás nélkül vetettem be magam a hegy gyertyános-kocsánytalan tölgyesébe, az üde zöld szőnyegként elterülő jórészt salátaboglárkából-Ficaria verna Huds. álló aljnövényzetbe. Majd megtörtént, aminek történnie kell felbukkant a vadász. Na, nem a Vuk meséből jól ismert, Simabőrű, hanem a nyolclábú, aki ráadásul még fejjel lefelé is vadászik.
Ha az olvasásban idáig jutottál és most azt hiszed megőrültem, kérlek, ne add fel! Köszi, jól vagyok, csupán a hunypókot-Micrommata virescens Clerck, 1757 próbálom megismetetni Veled, kedves Olvasó. Komolyra fordítva a szót, e kis állat-mely családjának-Sparassidae, hazánkban egyetlen őshonos faja, nem a hálószövés, hanem a lesvadászat mestere. Nézd meg jól a képet, hogy helyezkedik el ez a srác! Ja, srác. Igen, a képen a hímet látod, mivel a hölgyeknek (oké, nőstények) mind az előteste (amit Te bioszból fejtornak tanultál vagy tanulsz), mind az utóteste zöld vöröses sáv nélkül, míg a hímek utóteste sárgás oldalán egy-egy vöröses, közepén pedig egy vörös sávval. Szóval ez a sátormai srác a salátaboglárka leveléről a talajirányába néz, szemlélve az alatta/előtte hatótávközelben elhaladó rovarokat és egyéb apró ízeltlábúakat, hogy rejtekéből gyors mozdulattal lecsaphasson leendő lakomájára. S ahogy látod a háttértörténésekre fittyet hány (most közelről nézd a fenti képet!), hisz a mögötte lévő gombaszúnyog-Sciaridae akkor sem érdekelte, amikor később a lábára szállt.
És hogy mi teszi tehetséges vadásszá a jó látásán kívül? Nos, ha már úgyis a tekintetével ismerkedsz, hadd válaszoljam meg ezt a kérdést is. Elkeserítő-e vagy sem, nos, a pókok, nem afféle Munkácsy (tudod a festő a munkát unó inassal ;-)) reinkarnációk, hisz festékanyagoknak hiíján vannak. Míg bennünk is dúl a melanin (ld. hajad, szemed, bőröd...stb. színét), addig nekik ez sem jutott. E hátrányok alól pedig bejegyzésünk főszereplője sem kivétel. Viszont! Jól bepakolt (na jó, nem ő, csak az evolúció aggatott rá mindent, dehát...) a bilinek (vöröstől, sárgán, narancssárgán, kéken át zöldig terjedő festékanyagok) közé tartozó micromatabilinből, mely zöld színét adja, ezáltal kiváló álcaruhát biztosítva.
Míg fotóztam, magam is megismerhettem e kis zöldes-sárgás csoda valódi természetét. Nemcsupán megült egy salátaboglárka levélen, hanem rövidebb-hosszabb (sosem egyenletes) időközönként haladt a talajon, majd-ki tudja mi alapján ítélt-egy számára megfelelőbb példányon felmászott ült ki a levelére a vadászpozícióba. Végül egy mellett döntött (a többinél) hosszabban, szemezve egy szöcske-Ensifera lárvával. 
Vártam mi történik, próbál-e lecsapni szöcskéék nemrég világra jött gyermekére (ld. fenti kép). Nem tudnám megmondani miért, de nem tette. Talán esélytelen volt ebből a távból a vadászat. Nem tudni, de semmi mozdulata nem volt a lárva irányába. Ellenben az akkor a levél szélére szálló skorpiólégy-Panorpa sp. faj egyedére azonnal szemet vetett, első lábait hirtelen kaszálómozdulattal felé rántotta....és....noshát, ha a a skorpiólégynek szurkoltál jó, ha a hunyópóknak, akkor rossz hírem van. Nyolclábú barátunk ugyanis hoppon maradt.
Hoppon. Akárcsak én, aki bízott abban, hogy, amit itthon olvas, az majdnem úgyis van. Nos, ez azért nagyrészt így is van, de a Természet világa márcsak olyan, hogy szereti a meglepetéseket. A magyar szakirodalom e fajt rendszerint a száraz területek, fény-és melegkedvelő fajaként jellemzi. Eme írásokat böngészve a legkevésbé sem a viszonylag sötét, kissé hűvös üde erdőkben keresném. Nem, nem ott keresném, viszont találni már ott találtam legutóbb. Na jó, azért megnyugtatásul az ír és brit arachnológusok (pókászok) kimondottan üde, nyirkos helyeken találkoznak a hunyópókkal, bár fanyar csavar a sztoriban, hogy ők is megjegyzik (ugye milyen bosszantó tud lenni egy megjegyzés? ejjh), hogy Európa más részeiről xerotherm (azaz meleg és szárazságkedvelő) fajként tartják számon. Én pedig Európa ezen más részéről tapasztalom az ellenpéldát, ami az itteni döfi hátba és ad lendületet a brit tapasztalatnak... Nos, talán a kulcs nem (vagy közelsem csak) a hőmérsékleti és lég-, ill. talajnedvesség viszonyokban van, hanem más is befolyásolja, hogy e dekoratív pókunk mely élőhelyeket népesíti be. De! Bárhogyis, az biztos, hogy a Természet az a tanítómester, aki mindig tud mutatni valami újat. :)
