Ki gondolná a kocsányos tölgyek-Quercus robur közt bolyongva, hogy 244 évvel ezelőtt itt legelő terült el? Pedig ezt tanúsítják a korabeli térképlapok. Az ember által létrehozott mai erdő meglehetősen hasonlatos képet mutat a Dél-Alföld természetes eredetű keményfás ártéri erdejeinek maradványaival. Annak mind pozitív (az élőhelyre jellemző állományalkotó és kísérőfajok), mind negatív (özönfajok) értelmében. Mégis különösebb társainál. Legalábbis egy éjszakára biztosan az volt.

Kocsik morajlását követően, ahogy szürkülni kezdett, egyúttal fény is gyúlt a fák között. Nem, most nem az éj kéretlen vándorai jöttek. Csupán szerveződött valami, valakiknek, de legfőképp valakikért, akik Durrellt idézve: "a nagy, jogfosztott, néma többség, amely csak a mi segítségünkkel maradhat fenn" (Gerald Durrell, 1952.01.07.).

A különös-egyáltalán nem bántó-fények (higanygőz lámpa, UV) forrása egy, a National Geographic szerzője, Lajtár Lili jóvoltából megálmodott hálósor volt. E hálósor fényei, nem csupán az éjszakában kívántak világosságot teremteni, hanem a kis és nagy kobakokban egyaránt, hogy ama bizonyos néma többséggel (és úgy egyáltalán minket körülvevő minden élővel) minél harmonikusabban élhessünk. De kik is voltak itt a szó szerint szálló vendégek aznap éjjel?

Nos, araszoljunk előrébb a történetben, hisz a látogatók (no, nem kétlábúakét, hanem a hatlábúakét) jelentős részét is az araszoló lepkék (Geometridae) tették ki. Hamar tiszteletét tette az üde, természetközeli élőhelyekhez kötődő, visszafogott eleganciájú sárga galajaraszoló-Gandaritis pyraliata (Denis &Schiffermüller, 1775). Nem is csoda, hogy elsőszámú vendég volt, hiszen hernyója galaj (Gallium sp.) fajokon táplálkozik, melyekből az aljnövényzetben bőséggel akad.

Nála is dekoratívabb, ám apró vendégként érkezett a sötéttövű apróaraszóló-Idaea filicata (Hübner, 1978) a társaságba. Az előző fajjal ellentétben ő már a naposabb, szárazabb gyepeket, cserjéseket részesíti előnyben. Érdekessége, hogy életmódjáról keveset tudunk. Feltételzések szerint hernyója a talajon mozogva elhalt növényi részekkel táplálkozik.

A hálón jóval később megkapaszkodó szerény külsejű hamvas törpearaszoló-Pasiphila chloerata (Mabille, 1870) szintén melegkedvelő faj. Állományai ugyan veszélyben nincsenek, de elterjedése szigetszerű. Vele cserjésekben vagy (ahogy itt is) dús cserjeszinttel rendelkező, fényben gazdag erdőkben találkozhatunk. Nem meglepő, hisz hernyójának tápnövénykörét csonthéjas cserjék (Prunus spp.) alkotják.

Persze nemcsak az állatok voltak érdekesek, hanem az emberi reakciók is. A gyerekek ugyanis nemcsak érdeklődésükben, de mélyebb lelki világukban is megnyíltak. Különösen megdöbbentem egy megható történeten. Egy résztvevő apróság kellő komolysággal és tisztelettel említette a számára tán addig nem ismert biológus felé, hogy nemrégiben elhunyt valakije és azóta, amikor egy lepke rászáll, ő úgy gondolja, hogy azt a bizonyos szeretett hozzátartozó küldte. Jó volt hallani a telefonban a programot ajánló anyukát, látni a kisgyerekeket apró állatokat keresni, a valamely farkaspókot (Lycosidae) karján felmászató apukát, az "Apa a lajtarlili.hu honlapot otthon megkeressük, ugye?" kérdést feltevő kissrácot. A legjobb azonban a rossz válaszoktól való félelem eloszlását volt látni. Ugyanis itt nem léteztek abban a formában, ahogy az iskolában. Mégis. Itt tanultak többet. Sőt valljuk be, az igazán kreatív ajándék után egy gyereknek se lesz oka más tollával ékeskedni, de ez most hadd legyen a résztvevő aprónép és a szervező titka. :)

Végül hadd osszam meg egy egykori kisfiú történetét, aki szintén ott volt. Életében egytlen egyszer jelentkezett az általános iskolában, Karácsony előtt. Az osztályfőnök kérdése a karácsonyfára vonatkozott:"Milyen fa ez gyerekek?" A kisfiú ránézett a fára (nekik is ilyen volt otthon), látta páros (kéttűs) sötétzöld, hosszú tűleveleit. Halkan, de egyértelműen így válaszolt:"Fekete fenyő." Nem várt sikert, csak látta a tényt. Ám a tanítónő ridegen így szólt:"Nem, ez lucfenyő." Másnap a kisfiú bevitte anyukája fiatalkori könyvét, felütötte az 52.oldalon és megmutatta a tanítónőnek benne a fekete fenyőt. Most se rivaldafényt várt, csak egy tény elfogadását. Ám a tanítónő haragosan így szólt:"Ez akkor is lucfenyő." Soha többé nem jelentkezett órán semmikor. Ám ez az egykori kisfiú ott volt a Budzsáki erdőben és látott valamit, amit addig nem igazán. Reményt, reményt arra, hogy tényleg létezik a tanítás azon fajtája, ami tisztelettel, szeretettel, motiválással és tényleges tudásátadással segíti a felnövekvő generációt. És ki tudja, talán e sorokat is ez az egykori kisfiú írta, mégha ma már más formában is létezik. Bárhogyis, de jól ismerem és a nevében ajánlom a kisgyerekes családoknak ezeket a programokat.

Nem mehetünk el amellett a tény mellett, hogy a gerinces állatok a gerinctelenekhez képest kevésbé rokonszenvesek legtöbb embertársunk szemében. Így van ez a rovarokkal is, néhány népszerű csoportjuk kivételével. Ha pedig legyekről hall valaki jó eséllyel nem egy színpompás világ jut eszébe, legfeljebb a bosszúság. Mekkora tévedés! Hisz köztük is gyönyörű, érdekes fajok találhatók, még nálunk a mérsékelt égövön is. E sorozat is ezt igyekszik bizonyítani.

Magam is meglepődtem, amikor narancsban, zöldben, kékes-lilában irrizáló szemeibe néztem egy Chaetostomella faj példányának. Bár be kell valljak valamit. Nem, nem kell előre fogat fenni, nem a legyek világában való csalódást fogom váratlan fordulatként bevallani. Csupán annyit, hogy a szépség néha apró. Egészen. Így első kapcsolatunk közé is egy makróelőtét ékelődött. A romantikus "légyott" tehát oda, de hadd meséljek még egy picit arról, amit találkozásunk óta tanultam. Mert ugye most "légy nevelt"! :)

Írhatnék annyit, hogy a fúrólegyek (Tephritidae) családjának e genuszába tartozó fajok jellemzője: a sárgás-sárgászöld test, fekete rajzolati elemekkel. Ám a képet megnézve van valami érdekesebb, ugye? Mármint azok a nagy (egyelőre nevezzük így) "kék lufik." Ha most felnevettek, arra gondolva, hogy egy hímet kaptam lencsevégre, akkor, nos...igen, igen, valóban az (tényleg neki van csak ilyen),a gondolatmenet jó, de a látvány mégiscsak csalóka. ;-) Egyszóval kár volt (jó talán nem) bármire is asszociálni. 

Maradjunk annyiban, hogy a "here elméletet" kigolyóztuk, csak, hogy stílszerű legyek. Azonban arra, mindenki jól rátapintott, hogy ez a speciális szerv (angol szakirodalomban, többesszámban: tergal bullae) valóban a párzásban játszik szerepet. Élénk színeik miatt nemcsak nekünk, embereknek feltűnőek ezek a szervek, hanem a nőstényeknek is, így a hímek mintegy vizuálisan önmagukat "reklámozva" is magukhoz csalogatják őket. Persze, az ő világukban a látvány nem feltétlen olyan fontos, mint, ahogy mi emberek megszoktuk. Így nem meglepő, hogy e furcsa szervek felelősek az udvarlás során (partnerfogási kísérlet B verzió, ugye :)) a nemi feromonok kiválasztásáért is. Ehhez pedig már csak annyit tudok mondani, hogy: légy jó, ha nem is mindhalálig, de a következő netes legyeskedésemig.

Most vállat vonva sokan azt mondják túlromantizálom ezt. Ám történetem főszereplője annyira különleges, hogy úgy döntöttem szabad akaratomból ezt is megtehetem. Na, de mi is van  a főszereplővel?

Nos, azt bevallhatom, hogy a pókoktól életem semely szakaszában sem viszolyogtam. Mondhatni kiegyensúlyozott kapcsolatban éltem nyolclábú barátainkkal. "Ismerőseim" azonban jobbára a főpókok (Araneomorphae) alrendjéből kerültek ki, ahogy az statisztikailag is várható volt. Ám a vágy az ott volt (főleg, amikor tanultam róluk), hogy a négytüdős pókok (Mygalomorphae) alrendjének valamely hazai képviselőjével találkozhassak. Bár életmódjukból (és ritkaságukból) kifolyólag ennek nem sok esélyét láttam. 

2026 februárjának első hétvégéjén azonban megtört a jég. Amint az avart vizsgáltam egyszercsak egy zömök barna alak döcögött át előttem. Ledermedten bámultam, hogy bizony a csáprágói nem keresztezik egymást, hanem egyenesen lefelé állnak. Ebből pedig egyértelmű volt, hogy a négytüdős pókok (Mygalomorphae) valamely képviselője ballag tekintetem előtt. Méghozzá a torzpókok (Atypidae) családjának valamely faja.

E családnak hazánkból eddig három faját mutatták ki. Fajai közel teljes életüket (ami a nőstényeknél fajtól függően  hét év is lehet) egy mélyen a talajba nyúló hosszú, keskeny csőben töltik, melyet pókselyemmel bélelnek ki. Sőt, néhány 20. századbeli természettudós megfigyelése szerint "lakóhelyüket" növényi részekkel (pl. füvekkel) is megtámasztják. Érdekes a család angol neve a "purse-web spiders" is. Ez lakócsövük alakjára utal, amely a korabeli szerzőt a 19. században elterjedt női erszényekre (a mai pénztárcák elődjére) emlékeztette.

Azonban ahogy  a természetben az lenni szokott, az érdekességek tárháza ezzel nem ér véget. S ha már érzelmeim ennyire magukkal ragadtak, így fejlett hátsó fonószemölcsű barátunk érdekfeszítő vadászati módja helyett inkább arról írnék, hogy is kopog náluk  a "szerelem." Pontosabban, hogy is dobol. Bizony. A "szerelem" dobbal, nádi hegedűvel (na jó, az utóbbival nem :)) érkezik. Ugyanis a párzás érdekében a hímek elhagyják lakócsöveiket, majd addig barangolnak amíg egy nőstény (igen, ők helytülőbbek) lakta lakócsövet nem találnak. Ám pókpasinak lenni mindig veszélyesebb, mint pókhölgynek.  Érkezéskor (szándékukat jelzőleg) a hím lábaival és tapogatólábaival a talajon dobolásba kezd, hogy elkerülje az utolsó vacsorát, legalábbis, mint főfogás. A párzás már a lakócsőben történik, melyek után némely fajnál a hím és nőstény hónapokig békésen együtt élhetnek. És ezek után ne romantizáljam túl? Na ugye.

Azt hiszem a természet egy különleges teremtményéről ma megtanulhattunk valamit. Ám, ha mégse, azt biztosan, hogy vendégségbe érkezéskor célszerű kopogni. :)

Kellemesebb időjárású hétvégéken megtelik a tó partja: felnőttek, gyerekek csodálkoznak rá a halak világára. Legalábbis a koikéra. A nagy színpompa mellett megbúvó apró szépséget azonban szinte senki észre nem veszi. Talán csak egy gyerekszáj kiáltja el magát lelkesen, hogy látott ő valami mást is.

Erre válaszul többnyire apuka kijózanító (pontosabban annak szánt) moraja érkezik:"Ivadékok, majd megnőnek ilyen nagyra." Nos, habár e faj ivadékai is ott leledzenek természetesen a vízben, azonban e kijelentés érkezik rendszerint a felnőtt példányokra is. Pedig egy csinos halfajunkról a fürge cselléről (Phoxinus phoxinus) van szó. Érdemes megismerni: mégha oly trükköket is vet be ellenünk eme áramláskedvelő, hűvösebb vizeket preferáló kis teremtmény, hogy egy populációja a tapolcai Malom-tóban is felbukkan. Ami nemcsak, hogy egész évben közel egyformán meleg, de-ahogy az várható-erősebb áramlás sem jellemzi.

Tapolcán és környékén e halfajt csetri, míg más vidékeken egri ponty, pelehal vagy épp tökhal névvel illették. E kis apró torpedók csapatban járják a vizet, gyakran közel a felszínhez, miközben táplálékukat keresik: ivadékaik fejlődésük elején planktont, míg korban előrehaladottabb példányaik rovarlárvákat és férgeket is fogyasztanak. 

Szívünkben a különleges helyet azonban nem táplálkozási szokásaival nyerte el e kis hal. A korabeli irodalom nem véletlen hívja a halak kolibrijének. Íváskor ugyanis a hímek pompás színekbe öltöznek: zöldesbarna alapszínű sötét foltokkal díszitett testük nagyobbrésze kékeszöldbe vált fekete foltokkal, hasuk pedig kárminpirosat ölt magára. A hímek mellett a nőstények színezete is megváltozik, de jóval szerényebb mértékben.

Ha azonban ez még mindig nem elég az érdeklődés felkeltéséhez, akkor tegyük hozzá, hogy halunk képes  a saját színezetét is megváltoztatni.  Ezt a testfelszínén található melanofóráknak köszönhetően képes megtenni a környezet fényviszonyaitól függően. Világos aljzaton  világosabb, míg sötét aljzaton sötétebb tónust vesz fel, ami kiváló álcát nyújt számára. Testének gyors színváltozása idegi alapú, míg a tartósabb alkalmazkodás hormonális szabályozás alatt áll. Sőt mitöbb színváltoztatása nemcsak a környezeti viszonyoktól függhet, hanem "hangulatának" jelzője is. Azt hiszem elég sok érdekesség ez ahhoz, hogy legközelebb is "á csak ivadék" legyintéssel menjünk el eme apró kis csoda mellett.

Profi madarász nem vagyok, mégis olykor kilátogatok némely a telelő tollas vendégek szempontjából amolyan "csemegének" számító helyre. Célom a havasi szürkebegy (Prunella collaris) megpillantása lett volna. Nos begy nem jött, de élmény annál inkább.  Időutazásra fel! Kukkants be velem a bánya hollóinak (Corvus corax) életébe!

A bánya felső fala mellett állva a borult barátságtalan időben hirtelen az amúgy már a város mellől is jól ismert krog-krog vagy krak-krak (ki hogy hallja) hangra lettem figyelmes. Felpillantva egy holló párt (legalábbis két hollót) láttam, de most nem csak átsuhantak a bánya fölött, de nem ám! Látod a fenti fura képet? Na ugye! S ha azt hiszed, hogy én tükröztem, nos tévedsz. Eme tollas csoda valóban hanyatt fordult a levegőben és mondta a magáét, míg a másik (párja volna talán?) kergette őt. 

A duónak az egyik tagja mindig a másik fölé röpült, aki szinte abban a szempillantásban lebucskázott, majd a képeken is látható pozícióba került. Később "váltottak" és az előbbinek alá repülő légi akrobata repült a másik fölé, aki elismételte emennek előbbi produkcióját. Közben pedig a krak-krak hangokról egy nyelvcsettintéshez hasonló hangra (mint amikor valaki hanggal próbálja ügetésre biztatni a lovat) váltottak. Ám az égi mutatványnak véget vetett valami. Na de vajon mi?

Nos, akkor antropomorfizáljunk kicsit és őszintén mondjuk ki:a holló sem konzervatív madár, az ebédszünet neki is jár. Valóban. Az étkezés volt, ami e légi tüneményt tűnékennyé tette, hisz barátaink átsuhantak a szomszédos fal felé és annak tövében a duó egyik tagja leszállt. Látod, nem? Ott áll az egyik művész egy szerencsétlenül járt állat teteme fölött.

Úgy tűnik bármily magasan folyt is az akrobata mutatványokkal egybekötött szemlélődés a kínálkozó lehetőséget igen hamar észrevették. Azonban úgy tűnik a duó (legalább) egy tagja nem híve a társas étkezésnek, hisz a két madár leszállását követően az előbbi vidám mutatvány valami másba fordult át. Aki (ő van csak a képeken) a tetemhez előbb letipegett korábbi társát (?) erős kiáltásokkal űzte el a tetem mellől. Eme kis mohó és fineszes tollas barátunk aztán további öt percig lakmározott  a tetemből, időnként fel-fel emelve a fejét a környék hangjaira. Majd az öt perc elteltével lejjeb repült a törmelék kupacra ahol később eltűnt a bokrok mögött.  Az, hogy ezt az időtartamot pontosan tudom, csak annak köszönhető, hogy sorozatot fényképeztem a gépemmel és utána a fájl adatokba visszanéztem. 

Végszónak talán azt mondanám: bár a cél nem teljesült, mégis megajándékozott valamivel ez a nap, aminek korábban részese nem voltam, megörökíteni pedig végképp nem tudtam. Az ég szürke volt, de a bányában töltött idő közel sem. :)

Kezdjük ott, hogy két dolog biztosan távol áll tőlem: a vallási ünnepek és a kortárs művészet. Meg is lep, hogy ennek ellenére találtam olyan alkotást, mely mégis magával ragadta tekintetemet. Akkoriban úgy véltem: jó, jó, vannak kivételek, ha ritkán is. Azt, hogy ennek folytatása is lesz, sose gondoltam volna. Most azonban ne vesztegessük rám a szót, ugorjunk át téren (Tapolcára) és időn (Húsvét ünnepére).

A fenti bevezető szösszenetben burkoltan emlegetett, a város színes ékkövét jelentő Halas lépcső (csak azért se linkelem be, keresd meg a blogon és olvasd el, mi volt a véleményem akkor!) megfestésénél nem állt meg a város művészeti alkotásainak felbukkanása, mégha azok-többnyire-csak az ünnepekre koncentrálva is kerülnek napvilágra. Így hát nem első alkalom, hogy óriás tojás, újabban meg tojások jelennek meg, melyek egyike-másika közel 2m magas. Jah, igen, ez az a pont, ahol mindenki rájött, hogy a strucc tényleg kiesik a játékból. :) 

A tojások a csupán 215m kerületű Hősök terén díszlenek, mely még térnek is csak merő jóindulattal nevezhető. Nem csupán a Húsvétra jellemező-a valós hímes tojásokon-megszokott motívumok, hanem a város ikonikus elemei, képekbe öltött története alkotják díszítésüket. A tavaly (vagy előbb?) óta már hagyományossá vált "városi tojás" (hm, most a fentebbi két képen lévőről beszélek) mellett megjelent az ünnepet vallási értelemben mélyebben megélők igényeit (nem, most nem a kalács, sonka, tojás kombóra gondolok) is kielégítő giga alkotás. Na, ez viszont már a lentebbi kép lesz.

Utóbbi példány, hozzáértők szerint Jézus mennybemenetelét ábrázolja. Nos, biztos, de ezt meghagyom az ebben jártasabbaknak. A tény az viszont tény: az ábrázolás valóban művészi, életteli színekkel. Ja, és hogy mit is szól ehhez a lakosság....vagyis pontosabban az emberek? Ugyanis közelsem csak a helyiek voltak kíváncsiak. Ehhez csak-természetesen egy újabb képet követően-tojás fotózásom (félreérteni nem kell, továbbra is a címszereplőkről pötyögök) sztoriját tudom elmesélni.

Nem, közel sem volt olyan könnyű, mint hinnéd. Meg kellett érte-nyugi, nem verekedni, ami amúgy nem stílusom-küzdeni. Keményen. Nagyon. Átfúrni magamat azon az embertömegen, amit nem egy nap, hanem hónapok alatt nem látok a városban, akkor se, ha naponta mozgok benne. Most azt mondod:"Á, dehogyisnem, csak ritkán mozdulsz ki." Pedig, de tudom, hisz éltem egy olyan korszakot, amikor-szabadidőmben-azért tettem körsétát, hogy ne érezzem magam egyedül, emberek közt lehessek. Nos, ezt 99%-os arányban kudarc koronázta, egy-két rosszarcú cigit (jelzem nem dohányzom!) kunyeráló alakon kívül sehol senki nem leleledzett. Most meg itt volt ez... Nagy váltás az biztos. 10-15 percet kellett várnom, hogy fotózási helyhez (értsd: két lábfej szélességnyi füves placc, ahol kivételesen nem akadok bele másodpercenként a legkülönfélébb "harci eszközökbe", mint szelfibot, retikül, hátizsák...stb.) jussak, így lett eme képekre egyenként kerek 10 másodpercem... Idősek, középkorúak, fiatalok és ami a legfőbb:gyerekek mindenhol: tojást "vadászva", gigatojással szelfizve (egyedül, testvérrrel, szülővel, nagyszülővel...stb.), magyarok, nem magyarok, egyaránt. S hogy mindenki kibontakozhasson (jó ez csak a jó kifogás sose rossz, szóval nem azért mentem el, hanem, mert nekem ez már szokatlan nagyon embermennyiség volt) a fotózást rövidre zárva átsétáltam a Malom-tóhoz.

Folytattam volna az úgymond "street art" fotózást, majd a lépcső mögötti falfestménynél megszólított két idős hölgy, nekem szegezve az alábbi kérdést:"Jó napot kívánok! Elnézést, de Maga biztos tudja hol van. A tavat már megtaláltuk. Megmondaná merre van a Tojáspark?" Na. Erről ennyit, ennyire volt ez népszerű. Majd mindenki ezt kereste. Természetesen elmondtam. Amit pedig a történtekből megtudhattam az az, hogy igen, lehet (minőségi) kortárs művészettel, ötvözve a hagyományt az egyediséggel, a modernizmust a klasszikussal nem csak értéket, hanem élményt is teremteni: kicsiknek és nagyoknak egyaránt. És mi más lehetne a mai rohanó (jaa, amúgy nem a világ rohan, csak a társadalom eszméje ösztönzi rohanásra annak tagjait) világunkban igazán nagy érték, mint egy nagyszerű élmény? :) Na, ugye.

Ui.:Ha pedig egyszer a Malom tónál vagytok, ahogy itt gyakrabban emlegetjük Tóparton jártok, ne csak fotózkodjatok a Halaslépcsőn, hanem sétáljatok is fel (majd túl) rajta és jobbra tekintve 2022 óta egy újabb szép falfestményt találtok.

Az élet furcsa gondviselő. Ajándékot ritkán ad. Ha ad is, a legváratlanabb helyről és leginkább akkor, amikor mélytengeri merülésben vagy, persze, zéró úszástudással. Legutóbb két motivációt kaptam ajándékul: 1. motivációt, hogy kiszaladjak a Sátorma-hegyre, a volt diplomadolgozatos mintaterületeimre, ahol többek közt futóbogár-Carabidae közösségek elemzésével is szöszöltem, 2. motivációt arra, hogy újra írjak, ide, ahová már rég nem, hátha mást is megmozgat az Anyatermészet működése. Mert miért is ne?

Célom most nem kutatás volt, hanem egy fotós, hívalkodóbb szavakkal élve: természetfotós nap volt. Ez amolyan horgászsport-eltekintve a ténytől, hogy nem horgászol (én sem)-, hisz se ott, se itt nem tudod igazán előre, mi akad-esetünkben-lencsevégre. Ennek fényében komolyabb előzetes várakozás nélkül vetettem be magam a hegy gyertyános-kocsánytalan tölgyesébe, az üde zöld szőnyegként elterülő jórészt salátaboglárkából-Ficaria verna Huds. álló aljnövényzetbe. Majd megtörtént, aminek történnie kell felbukkant  a  vadász. Na, nem a Vuk meséből jól ismert, Simabőrű, hanem a nyolclábú, aki ráadásul még fejjel lefelé is vadászik.

Ha az olvasásban idáig jutottál és most azt hiszed megőrültem, kérlek, ne add fel!  Köszi, jól vagyok, csupán  a hunypókot-Micrommata virescens Clerck, 1757 próbálom megismetetni Veled, kedves Olvasó. Komolyra fordítva a szót, e kis állat-mely családjának-Sparassidae, hazánkban egyetlen őshonos faja, nem a hálószövés, hanem a lesvadászat mestere. Nézd meg jól  a képet, hogy helyezkedik el ez a srác! Ja, srác. Igen, a képen a hímet látod, mivel a hölgyeknek (oké, nőstények) mind az előteste (amit Te bioszból fejtornak tanultál vagy tanulsz), mind az utóteste zöld vöröses sáv nélkül, míg a hímek utóteste sárgás oldalán egy-egy vöröses, közepén pedig egy vörös sávval. Szóval ez a sátormai srác a salátaboglárka leveléről a talajirányába néz, szemlélve az alatta/előtte hatótávközelben elhaladó rovarokat és egyéb apró ízeltlábúakat, hogy rejtekéből gyors mozdulattal lecsaphasson leendő lakomájára. S ahogy látod a háttértörténésekre fittyet hány (most közelről nézd a fenti képet!), hisz a mögötte lévő gombaszúnyog-Sciaridae akkor sem érdekelte, amikor később a lábára szállt.

És hogy mi teszi tehetséges vadásszá a jó látásán kívül? Nos, ha már úgyis a tekintetével ismerkedsz, hadd válaszoljam meg ezt a kérdést is. Elkeserítő-e vagy sem, nos, a pókok, nem afféle Munkácsy (tudod a festő a munkát unó inassal ;-)) reinkarnációk, hisz festékanyagoknak hiíján vannak.  Míg bennünk is dúl a melanin (ld. hajad, szemed, bőröd...stb. színét), addig nekik ez sem jutott. E hátrányok alól pedig bejegyzésünk főszereplője sem kivétel. Viszont! Jól bepakolt (na jó, nem ő, csak az evolúció aggatott rá mindent, dehát...) a bilinek (vöröstől, sárgán, narancssárgán, kéken át zöldig terjedő festékanyagok) közé tartozó micromatabilinből, mely zöld színét adja, ezáltal kiváló álcaruhát biztosítva.

Míg fotóztam, magam is megismerhettem e kis zöldes-sárgás csoda valódi természetét. Nemcsupán megült egy salátaboglárka levélen, hanem rövidebb-hosszabb (sosem egyenletes) időközönként haladt a talajon, majd-ki tudja mi alapján ítélt-egy számára megfelelőbb példányon felmászott  ült ki a levelére a vadászpozícióba. Végül egy mellett döntött (a többinél) hosszabban, szemezve egy szöcske-Ensifera lárvával.  

Vártam mi történik, próbál-e lecsapni szöcskéék nemrég világra jött gyermekére (ld. fenti kép). Nem tudnám megmondani  miért, de nem tette. Talán esélytelen volt ebből a távból a vadászat. Nem tudni, de semmi mozdulata nem volt a lárva irányába. Ellenben az akkor a levél szélére szálló skorpiólégy-Panorpa sp. faj egyedére azonnal szemet vetett, első lábait hirtelen kaszálómozdulattal felé rántotta....és....noshát, ha a a skorpiólégynek szurkoltál jó, ha a hunyópóknak, akkor rossz hírem van. Nyolclábú barátunk ugyanis hoppon maradt.

Hoppon. Akárcsak én, aki bízott abban, hogy, amit itthon olvas, az majdnem úgyis van. Nos, ez azért nagyrészt így is van, de a Természet világa márcsak olyan, hogy szereti a meglepetéseket. A magyar szakirodalom e fajt rendszerint a száraz területek, fény-és melegkedvelő fajaként jellemzi. Eme írásokat böngészve a legkevésbé sem a viszonylag sötét, kissé hűvös üde erdőkben keresném. Nem, nem ott keresném, viszont találni már ott találtam legutóbb. Na jó, azért megnyugtatásul az ír és brit arachnológusok (pókászok) kimondottan üde, nyirkos helyeken találkoznak a hunyópókkal, bár fanyar csavar a sztoriban, hogy ők is megjegyzik (ugye milyen bosszantó tud lenni egy megjegyzés? ejjh), hogy Európa más részeiről xerotherm (azaz meleg és szárazságkedvelő) fajként tartják számon. Én pedig Európa ezen más részéről tapasztalom az ellenpéldát, ami az itteni döfi hátba és ad lendületet a brit tapasztalatnak... Nos, talán a kulcs nem (vagy közelsem csak) a hőmérsékleti és lég-, ill. talajnedvesség viszonyokban van, hanem más is befolyásolja, hogy e dekoratív pókunk mely élőhelyeket népesíti be. De! Bárhogyis, az biztos, hogy a Természet az a tanítómester, aki mindig tud mutatni valami újat. :)

Egy fotó mindig mesél, ha gondolod, hát hallgasd meg, kedves olvasó. Ám nem csak a kézzel fogható valóságról szólhat egy történet. Tán épp csak egy meghívást kapsz egy utazásra, ahogy most is. Egy olyan világba, melyet te magadtól sose tapasztalhatsz meg, hiszen az bennem él.E fantázia világ egy olyan hely, ahol minden másképp fest, mint amit itt megszokhattál. Ha bemerészkedsz, belecseppensz abba a világba, hol talán egy olyan forrás mellett találod magad, hol a fényűzően csillogó jégcsapok és hófehér jégpadok alkotnak falat. A hideg szépségek világa ez. Ahol a fényesen szikrázó jégtünemények csillogását megzavarja a vadul tajtékzó víz, melyhez elmédben mindig a kék és zöld színeket társítottad. Ám itt valami más van: nincs se szép kék víz tükör, se zöldes árnyalatú hullámok. Csupán a hideg szürkés színű, nyugtalanul háborgó víztömeg fogad. Kissé bizarr látvány, tán már azt várnád, hogy a habokból valamely gyermekkori meséd víz alatt lakó alattomos szörnyetege bukkan fel, ám lehet csupán saját lelked nyugtalanságát látod e jelenségben egy-egy rosszabb napodon.

Míg ezen elmélkedsz észre sem veszed, hogy visszacsöppentél a valóságba. Abba a világba, ahol minden a megszokott, ahol csupán egy hűvösebb téli napon egy kisebb vízfolyás mellett guggolsz, fényképezőgéppel a kezedben, fotós táskával a válladon és amatőr fotósként épp próbálsz egy kissé "földöntúlibb" vagy "sejtelmesebb" fotót készíteni, melyhez a délelőtti fények, egy eperfa és a vonuló felhők adnak segítséget.

Alig néhány kilométerre hagytam hátam mögött a várost, magam kullogok a szürkeségben. Baljós függönyként mindenhol szürke köd borítja a vidéket. Fogalmad sincs hová mész, nem látod kivel találkozol, kivel nem. Minden percek alatt rögtön előtted terem. Legalábbis azt hiszed, holott lehet percek óta szembementetek egymással. Legyen az jó vagy rossz szándékú teremtmény: ember vagy állat. A függöny még nem libben fel.

Süvít a szél, arcodba csap a szitáló köd. Egy-egy apró zajra minden idegszálad egyszerre rezdül: az ismerős táj most ismeretlen vidék. Az irányból és az eltelt percekből tudom: elértem a környék legnagyobb víznyelőjét, a Nyelőkét. Ballagok lefelé, majd elmém hirtelen álljt parancsol: lövés zaja hallik. Egyszer. Hallucinálok? Kérdem magamtól. Majd újra lövést hallok, és megint, majd megint. Neem! Mégse az elmém trükkje ez. Vadásznak talán?

Kisvártatva, néhány percre félrelibben a ködfüggöny és látni engedi a távolabbi dombokat: a Haraszti-dombokat. Egy közel évszázaddal ezelőtti gyilkosság helyszínét. Ugyanis a korabeli történet szerint erre jött egy ember a vásárba Sáska felől, kit pénzéért megölt egy bizonyos Kopasz György, azaz ismeretségi körében: Kopasz Gyuri, ki maga korában gyilkos is volt és ügyetlen is, hisz a pénzt melyért ölt se találta meg. Ahogy őt sem találta meg a korabeli hatóság, helyette ártatlan embert ítéltek el. Később K. Gyuri adta fel önként önmagát, ki tudja mitől vezérelve.

Ez jár a fejembe, majd a természet színdarabjának rendezője újra lehúzza a ködfüggönyt. Eltűntek a dombok és vele a nyomasztó történet, már csak nevetek honnan jutott eszembe ez a történet. Ugyan most mégis: ki okozna itt bajt, tán maga Kopasz Gyuri kísértene? Lövés? Egyáltalán: lőtt ő valaha is? Vagy amaz ember kísértete ijesztgetné a kirándulót kit ártatlanul ítéltek el? Buta kérdések, gondoltam, hisz kerestem már az állítólag öklömnyi kövekből kirakott keresztet e dombok között, mely e véres történetnek állít emléket, de sose találtam. Elvitték, széthordták? Talán sosem létezett?

Marhaság, a  nép sok mindent kitalál. Hagynám magam mögött a rémisztő történetet, mikor kezd kisütni a Nap,a függöny lassan kitárul: újabb jelent. Csak egy pillantás egy napsütötte dombra: épp egy megnyúlt sötét árny húz el felette. Lassan már mit gondolni se tudok, mikor az erős szárnysuhogások közepette meghallom az ismerős: krog-krog hangokat. Nocsak, mégse kísértet, csak a helyi hollók egyike szól.

Bár a függönyt kezdik összehúzni, a Nap ép csak pislant egyet-egyet, én e megnyugtató gondolatokkal folytatom utamat, már a lövések hangja nélkül. Megnyugodtam. Nem fog ki rajtam az éles reszelős ugatás, ködben is tudom csak egy őz riadóhangja amit hallok. Jónéhány nyugtalanító perc után megérkezem egyik kedvenc helyemre: a nyugtalanító nevű Pokol-tóhoz, sosem gondolkodtam rajt miért hívják így, én szeretem. Most fagyos, zsombékos, téli arcát mutatja. Már amennyit a függönyünk enged neki mutatni.

Innen fordulok vissza, szűkebb hazám felé. A szokásos ködös, barátságtalan tájon. Mindegy legalább a tavat meglátogattam. A szürkeségben épp a Nyelőke közelébe érek ki az egyik nyiladékon, mikor sorozatban lövéseket hallok. Na, ez már sok. Most mi a frász van? Hallucináció vagy életre kelt legenda? Ilyenkor vadászat már nincs, hirdeti a tábla: napnyugtát megelőző két, napkeltét követő két órában zajlik rendszeres vadászat. Most délután kettő lehet. Ilyenkor a Napnak is munkaidő van. Hát. Vadászat nem lehet. De ki lő, miért és hol, mikor sehol egy teremtett lélek? Vagy mégis? Akkor miért nem látni?

Majd úgy tűnik a "Rendező" megunja türelmetlenségemet, hát fellibben a függöny, előtűnnek a díszletek. Most bepillanthatok a színfalak mögé: a riasztó hangok és kísérteties árnyak világába. Itt állok egy időszakos tavunknál az Alsó Csernél, fagyott jégtükre ezüstösen csillog a szemembe. Veszem a fáradságot elindulok egyenesen a Nyelőkéig. Épp odaérek, mire hirtelen az előbbieknél sokkal hatalmasabb robajjal lövéseket hallok, minden eddiginél közelebb magamhoz. Gyorsan odapillantok: a hang ijesztő, a látvány megnyugtató: az eltömődött víznyelőben megmaradt víz megfagyott, most meg rian a jég. Hát: mégse lövés volt, csupán a természet trükkje az emberi elmével.

Jót nevetve saját magamon ballagok hazafelé a békés, napsütötte tájon: hol hollók játszanak magasba, őzek riadnak fel nyugodt legelésükből, ha közel érek, hol a természet kincsei élnek. Azért azon még elmorfondírozom, hogy ha bemegyek a Haraszti-dombok közé: fényben se vastagon látom sokhelyütt ki vagy mi van tőlem néhány méterre. Egykoron meg erre vezetett az út a falvakból a vásárba. Ködben is. Na: és miért Pokol-tó a Pokol-tó? Talán e ma békés táj egykoron pokoli (értsd: emberi rosszindulat) történetek helyszíne volt? És Kopasz Gyuri története-ha megtörtént-csupán egy volt a sok közül? Ki tudja. Én nem. Talán te sem. Egy mondás szerint: "nem kell mindenre tudni a magyarázatot". Talán nem kell megtudni, hogy ez csupán az emberi elme trükkje volt vagy mégis valami megőrződött e tájban az évszázados rémtörténetekből. A valóságot csak a táj-mivel ő egy évszázaddal ezelőtt is itt volt-tudná elmesélni. Talán el is mesélte.

Ui.: Ha tetszett a történet-aminek örülnék-akkor köszönd az alábbiaknak, ugyanis: a színdarabot rendezte: a Természet, a díszleteket és a helyszínt biztosított az előbbi részmondatban megnevezett Rendező (Természet), a történetet mesélte: Andris, a mesét pedig ihlették: a helyi elnevezések eredettörténetei. Mese volt? Nos tudod, a Rendező rám bízta, hogy kinek mondom el, hogy is volt valójában, így hát e kis történet mibenlétét is fedje homályos ködfátyol. Talán egyszer leránthatod a leplet, ki tudja.

Itt van az ősz, ahogy a hűvös páratelt levegő, mely egyfajta homályos lepelként borul a tájra. Arra a tájra, amelyen nap, mint nap létezem. Szagolom a levegő illatát, hallgatom a madarak dalát, de mégis valami más suttog a fülembe, a maga kissé csípős, fanyar,de néhol mégis aranyos módján. Talán nemcsak a tájon ül ama sejtelmes, átláthatatlan párafüggöny, hanem a gondolataimon is.

Sőt, talán nem is csak most szállt le ama köd a fejembe. S talán nem is leszállt, hanem most oszlott fel. Nem tudni. S talán nem is érdemes a miérten gondolkodni. Bár rákényszerül az ember, mikor tétován egy kora reggeli fotózásnál meglepetés éri, mint mely velem is megesett. Vagy talán meg se történt csak ébren álmodtam, s a köd, a napkelte fényei,mint egy rejtélyes színdarab láthatatlan szereplői tárták elmém elé e kis hamis színjátékukat. Akárhogyis...a fűben guggolva úgy éreztem megszólított valami.

Valami, mely ugyan néven szólítani nem bír. Nem is tudhat, nem ismer,pláne a nevemet nem. Ám mégis mintha ott lenne. Így most én is csak névtelen ködként létezem,halkan, csendben. Lehet tévedek. Vagy talán a rejtély ragad el? Talán olyan rejtély, ami nincs is? Hisz ez csak egy árlevelű len, Linum tenuifolium, mely virágja-lévén a nap is most kel csak fel-még nem nyílt ki, mondja a tudomány. S hát, no itt a véletlen meg trükközik az agyammal egyet, hogy szimbólumokhoz köthessem eme ártatlan növénykét, s páragyöngyökkel telt kis szirmait. Meglehet. Ahogy az is, hogy csak én akarok hinni, abban, hogy van valami a ködön túl, amit mások nem látnak. Lehet tévedés az egész, lehet kihívás az élettől. Végképp eldönthetetlen. S érthetetlen, amiként az is, hogy az ember képes lenne a viharos szélben, mely folyamatosan az ember orcájába vagdossa a fák lehullt leveleit-miként az élet osztja a pofonokat,gyakorta jogtalanul-elindulni (mégha azt se tudja, hogyan), át a már nemcsak sejtelmes, de szinte fojtogatóvá váló ködön egy csalókán hívogató kastély felé. Mely talán nem is engem hívogat,de az érzés, érzés marad...s csak a remény csillogtatja meg törékeny lepkeszárnyait, s próbál átlibbenni a viharos szélben,egy ismeretlen valami felé...  Hogy sikerül-e a célba érnie nem tudhatom. Talán igen, talán nem, vagy nem most. Ki tudja.