Itt van az ősz, ahogy a hűvös páratelt levegő, mely egyfajta homályos lepelként borul a tájra. Arra a tájra, amelyen nap, mint nap létezem. Szagolom a levegő illatát, hallgatom a madarak dalát, de mégis valami más suttog a fülembe, a maga kissé csípős, fanyar,de néhol mégis aranyos módján. Talán nemcsak a tájon ül ama sejtelmes, átláthatatlan párafüggöny, hanem a gondolataimon is.

Sőt, talán nem is csak most szállt le ama köd a fejembe. S talán nem is leszállt, hanem most oszlott fel. Nem tudni. S talán nem is érdemes a miérten gondolkodni. Bár rákényszerül az ember, mikor tétován egy kora reggeli fotózásnál meglepetés éri, mint mely velem is megesett. Vagy talán meg se történt csak ébren álmodtam, s a köd, a napkelte fényei,mint egy rejtélyes színdarab láthatatlan szereplői tárták elmém elé e kis hamis színjátékukat. Akárhogyis...a fűben guggolva úgy éreztem megszólított valami.

Valami, mely ugyan néven szólítani nem bír. Nem is tudhat, nem ismer,pláne a nevemet nem. Ám mégis mintha ott lenne. Így most én is csak névtelen ködként létezem,halkan, csendben. Lehet tévedek. Vagy talán a rejtély ragad el? Talán olyan rejtély, ami nincs is? Hisz ez csak egy árlevelű len, Linum tenuifolium, mely virágja-lévén a nap is most kel csak fel-még nem nyílt ki, mondja a tudomány. S hát, no itt a véletlen meg trükközik az agyammal egyet, hogy szimbólumokhoz köthessem eme ártatlan növénykét, s páragyöngyökkel telt kis szirmait. Meglehet. Ahogy az is, hogy csak én akarok hinni, abban, hogy van valami a ködön túl, amit mások nem látnak. Lehet tévedés az egész, lehet kihívás az élettől. Végképp eldönthetetlen. S érthetetlen, amiként az is, hogy az ember képes lenne a viharos szélben, mely folyamatosan az ember orcájába vagdossa a fák lehullt leveleit-miként az élet osztja a pofonokat,gyakorta jogtalanul-elindulni (mégha azt se tudja, hogyan), át a már nemcsak sejtelmes, de szinte fojtogatóvá váló ködön egy csalókán hívogató kastély felé. Mely talán nem is engem hívogat,de az érzés, érzés marad...s csak a remény csillogtatja meg törékeny lepkeszárnyait, s próbál átlibbenni a viharos szélben,egy ismeretlen valami felé...  Hogy sikerül-e a célba érnie nem tudhatom. Talán igen, talán nem, vagy nem most. Ki tudja.