A lélek tükre a szem. Aki fotózik-tegye bármily szinten is-a szemével vizsgálja a dolgokat.Tán a lelkét is beleadja egy képbe. Nem tudom nekem  mennyire sikerül,de reménykedem. Hisz nem vagyok egy társaság középpontja típus,hogy megismerjenek. Igaz, ismernek többen is. Viszont sokan ismernek...félre. Így inkább vesztegetnék pár szót arra ki vagyok.

Mutatok egy képet,hogy jobban érts. Egy fekete kökörcsinről,bár nem a botanika a lényeg. Hanem az ok. Az ok,hogy e kép  miért ilyen. Fényesen csillogó szőröcskék a kékesfekete bókoló virágon, kora reggeli elmosott háttérrel. Azt hiszem hasonlít rám. Sőt tudom, hogy olyan mint én. Olyan,mert láttat valamit magából,ami a szemlélőnek vagy tetszik vagy nem. Néhányaknak a szemében elsőre is érték, míg másoknak második blickre is csak egy virág a sok közül.Van belőle rengeteg-gondolják, lényegtelen foglalkozni vele. Hogy mikor kik vannak többen és miért,azt nem tudni. Ám a háttér,bár látható-ahogy a képen is-mégis ismeretlen homályba burkolóztatja az egész kis lényt. Ez nálam is így van.  Lehet teljesen nem tudom feloldani soha,de talán nem is akarom. Teljesen biztosan nem. Ugyanakkor szeretném,ha átlátnának a szürkeségen. A látszólag egyhangú, érthetetlenül ködbe burkolózó valódi énemen.

Azaz,hogy lehessen látni,hogy mi van túl a sziklamerev, mimikát gyakorta nélkülöző tekinteten. Azon a tekinteten,melyből többen gondolnak oly dolgokat,melyeket aztán tényként könyvelnek el. S nekik fel sem tűnik,hogy két ellentétet látnak belé(m). Ki egy elzárkózó és rideg lelket,ki egy szalmaszál törékenységével vetekedő,könnyen legyőzhető jellemet. S,hogy melyik igaz? Semelyik. Az igazság ennél bonyolultabb. Sokkal.

Bonyolultsága ellenére azonban igyekszem könnyebben, sőt könnyedebben láttatni. Láttatni azt,hogy bár lelkem részben vihar(ok) által tépett. Ám,mint a képen a Golte széltől derékba tört,ám még álló fája, úgy én is érzelmekkel dacolva szállok szembe az idővel, a múlttal és a jelennel. S néha megtörök vagy vesztek valamit,de borúra még mindig jön derű...

S ahogy a fogvacogtató hidegben, hóból a fekete hunyor is kikacsint,úgy én is képes vagyok kitörni abból a bezártságból,amiben igazából benn sem vagyok. Vagyis önmagamnak nem,de mások  így látják. Ám,most mégis kimutatom a lelkem egy részét,ami néhányaknak talán ismert,de sokaknak nem. Igen,írásban, blogon, interneten,ami új és többek szerint "az ördög műve",ám én így tudom kifejezni magam és ez a "rossz" dolog ad rá lehetőséget, hogy megtegyem. Hogy megmutathassam ki vagyok.  Hogy ki az az ember,akinek minden mozdulata ugyanolyan? Ki ez a mimikátlan fapofa? Hogy ki az,aki nem beszél,ha nem lépnek oda hozzá? Noshát, egy ember a sok közül. Aki nem érzi magát különbnek-legalábbis a többségnél nem-,aki bár most jól tanul,de nem volt ez mindig így és,aki  nem rest ezt bevallani. Bevallani, hogy a gimnázium minden percét utál(j)ta és nem azt kapta,amit várt. Legalábbis sokaktól nem. Holott szeretett volna tudást. Bemutatom azt az embert,aki akkor is a természetért rajongott,mégse ment biológia fakultációra. S azt,akiről most azt gondolják, hogy mindenből jelesre vágyik,mert "úgyis ötös lesz neki". Pedig nem erre vágyik. Még,akkor sem,ha jól esik neki. Ellentmondásos,nem igaz? Pedig ez mind én vagyok.

Vagy mondjam úgy,hogy azt,aki a kutyájával ápol szoros barátságot? Akit egy beagle vigasztal,ha szomorú? Ne adj ég említhetném, hogy arról a személyről van szó,aki nem azért lovagol, hogy versenyen részt vegyen,hanem,mert szereti a lovakat és a lovaglást. S,aki örül,hogy egy díjugrónak képzett,de valamikor díjlovagló bajnokságon is szerepelt lovon űzheti az ipart? Mert igen, örül neki. Büszke rá. Nem, nem önmagára,hanem a lóra. Mégha ez sokaknak hülyén is hangzik.

Persze néhányak egészen mást látnak. Egyszerűen,mert más szituációba találkozunk. Voltak,kik legutóbb egy gyermeki éretlenségtől vezérelt,a fűben fetrengő fiatalt láttak. Igen, ott feküdtem. Hason. (A városban.) Százszorszépeket fotóztam. Mindegyis, milyen lett. Ha akarod,megnézed a képet. Ám érzékeltem a külvilágot. Két lány állt mögöttem. Kacajukból fogalmam sincs mire gondoltak. Ám, tudod,hogy nem zavart? Sőt. Tetszett. Tetszett,hogy bennük ez vidámságot kelt,mégha nem is értik miért. Egyszer néztem csak fel, hátra. Mit láttam? Egy mélybarna csillogó szempárt láttam, gyönyörű hajzuhatag alatt. Benne az egyszerre értetlen kérdéssel,hogy:"Megbolondult ez a srác vagy ennyire gyerekes?" és egyszerre egy vidám mosolyt a helyzet láttán. Elmondtam volna,hogy Bellis fotó lesz...de nem hiszem,hogy sokat jelentett volna akár neki,akár a társának.  Nem szóltam semmit. S így tán sose tudják meg miért fetrengtem fél órán át fotómasinával a kezembe és bennem is csak az marad meg, hogy bohókás fiatalok voltak...de hiába nem beszéltünk,mégis úgy éreztem nem vagyok egyedül. Valakik kíváncsiak voltak arra mit teszek és valahol én is olyan bohókás, pajkos fiatal vagyok legbelül,mint ők,csak ők ki tudják mutatni...nyíltan.

Nem vagyok az erdőből  a hegy ormán ragadt, széltől gyötört,mára csak egy tuskóvá degradálódott fa,mint,amit esetleg gondolnának. Nem zárok ki semmit. Nem zárkózom el az újdonságoktól,nem vagyok se konzervatív(sőt!),se szégyenlős, ugyanakkor nem állok be a sorba,mint a libák a legelőről hazafelé menet. Ha mindent kizáró lennék, ezt se írnám le, pedig épp ezt teszem. Felfedhetném,hogy miért is kezdtem el egyáltalán fotós blogot írni,mert igen,volt ihletadóm és tisztelem is az írásait,de nem gondolom, hogy mindenkit mindenbe be kéne avatni. Ugyanígy nem fogok mesélni se arról,hogy,hogy tisztelhetek én olyan embereket,akik nálam fiatalabbak jóval, ám valamibe jobbak....Igen, ilyen is van és tisztelem őket. No és írhatnék még sok ilyet. Így záróakkordként már csak annyit mondanék, hogy jellemem jellemezni pár szóval nem tudom.,hiába akarom Csak úgy tudom leírni,mint  a természetet,melynek részét képezik  szelíd üde rétek füveinek ringatózása a szélben, vadul robogó hegyi patakok tajtékozó haragja, a tétovaság akár a tűző naptól megcsömörlött gulyáé vagy épp erdő-mező madarainak vidám dalolása. Én ezt élem át. Talán ezért is vagyok oda természetért. Mert talán a lelkem tükrözi. Nem, nem csak azt a hegyormon a többitől elkülönülten és konokul mereven álló sziklát adja vissza, hanem összetett dolgok bonyolult szövevényét, amely tán elsőre (vagy másodikra is) érthetetlen. Neked. Nekem nem.  A sziklán túl is van azonban élet,ami pedig nem egy másik élet, csupán más körülmények alakították.... A körülmények pedig formálnak, meghatároznak. Most ebből ezt tudom vissza adni, ennyit tudok mutatni a lelkemből,ami lehet sokaknak érthetetlen,de én azt hiszem az Amerikába vezető első út is úgy kezdődött, hogy valaki tett egyetlen egy (ismétlem egy!) lépést....

Nos,nem tudom, hogy tetszett és talán annyira meg se ismertél belőle,de remélem a természeten és a fotókon (na azért inkább mégcsak fényképek ;-)) át tudtam adni valamit önmagamból.

Köszönöm, ha elolvastad.

Ui.:Utólagosan is elismeréssel és köszönettel adózva azoknak,akik e blog kapcsán (akár önként, akár kérdésre) kifejtették véleményüket vagy bizalmukat helyezték írásaimba. Legyen szó akár ismerősökről, fél ismerősökről vagy akár ismeretlenekről. :)