Itt van az ősz, ahogy a hűvös páratelt levegő, mely egyfajta homályos lepelként borul a tájra. Arra a tájra, amelyen nap, mint nap létezem. Szagolom a levegő illatát, hallgatom a madarak dalát, de mégis valami más suttog a fülembe, a maga kissé csípős, fanyar,de néhol mégis aranyos módján. Talán nemcsak a tájon ül ama sejtelmes, átláthatatlan párafüggöny, hanem a gondolataimon is.

Sőt, talán nem is csak most szállt le ama köd a fejembe. S talán nem is leszállt, hanem most oszlott fel. Nem tudni. S talán nem is érdemes a miérten gondolkodni. Bár rákényszerül az ember, mikor tétován egy kora reggeli fotózásnál meglepetés éri, mint mely velem is megesett. Vagy talán meg se történt csak ébren álmodtam, s a köd, a napkelte fényei,mint egy rejtélyes színdarab láthatatlan szereplői tárták elmém elé e kis hamis színjátékukat. Akárhogyis...a fűben guggolva úgy éreztem megszólított valami.

Valami, mely ugyan néven szólítani nem bír. Nem is tudhat, nem ismer,pláne a nevemet nem. Ám mégis mintha ott lenne. Így most én is csak névtelen ködként létezem,halkan, csendben. Lehet tévedek. Vagy talán a rejtély ragad el? Talán olyan rejtély, ami nincs is? Hisz ez csak egy árlevelű len, Linum tenuifolium, mely virágja-lévén a nap is most kel csak fel-még nem nyílt ki, mondja a tudomány. S hát, no itt a véletlen meg trükközik az agyammal egyet, hogy szimbólumokhoz köthessem eme ártatlan növénykét, s páragyöngyökkel telt kis szirmait. Meglehet. Ahogy az is, hogy csak én akarok hinni, abban, hogy van valami a ködön túl, amit mások nem látnak. Lehet tévedés az egész, lehet kihívás az élettől. Végképp eldönthetetlen. S érthetetlen, amiként az is, hogy az ember képes lenne a viharos szélben, mely folyamatosan az ember orcájába vagdossa a fák lehullt leveleit-miként az élet osztja a pofonokat,gyakorta jogtalanul-elindulni (mégha azt se tudja, hogyan), át a már nemcsak sejtelmes, de szinte fojtogatóvá váló ködön egy csalókán hívogató kastély felé. Mely talán nem is engem hívogat,de az érzés, érzés marad...s csak a remény csillogtatja meg törékeny lepkeszárnyait, s próbál átlibbenni a viharos szélben,egy ismeretlen valami felé...  Hogy sikerül-e a célba érnie nem tudhatom. Talán igen, talán nem, vagy nem most. Ki tudja.

Elsőre nem is tudom miért osztom ezt meg, de talán mégis. Talán azért,mert úgy érzem nem egyedi az érzés. Útkeresés:nem egy életútra gondolok itt csak arra, hogy az ember, hogy találhatja meg önmagát. Ha meg nem találja, akkor miért nem. Így van ez a fotós hobbinál is.

Az ember véleményekre vágyik. Miért? Nos, mert útmutatást vár tőlük. Aztán vagy kap vagy nem. Eleinte megelégszik ismerős, család véleményével aztán jön a fotós oldalakon való próbálkozás. Gyarló módon magyar ember előszeretettel magyar nyelvű oldalon óhajt fenn lenni. Baj ez? Hm. Is-is. Ott minden hazai. A mentalitás is. S most lehet ezért utálni, hogy ezt kimondtam, de kimondtam. Pont.

Ám ugye ott legalább objektívek és segítenek fejlődni. Vagy nem. Érdekes, de tapasztalataim alapján némely oldalon kedves hazánk fia két dolgot nem tesz: nem olvassa el az Exif adatok és a szabályzatot sem. No már most, ez egy dolog, de emebből kerekednek ama vicces történetek, miszerint ily tanácsokkal látják el az ember fiát/lányát:"ha tettél volna fel polárszűrőt...stb." <--Igen, drága, igen,de miért is nem olvasod el, hogy olyan digitális fényképezőgéppel fotóztam, melyen nincs szűrőmenet? Ergo nem helyezhető fel szűrő. Persze, a kérdésemre azóta se semmi reakció. Ennél már csak azt kellemesebb más fotójánál olvasni, hogy:" ezt ennyi és ennyi pontra értékelem, mert szépen megválogattad a lepkét és a virágot" <-- Wow, ez állati....de most úgy őszintén a lepke vagy a fotós szokott virágot válogatni? Jó jó, persze, le lehet hálózni, kicsit ledermeszteni és egy másik virágra áthelyezni, akár....de ebben mi a búbánat akkor a "természetfotó"? Nem baj, úgy szebbek  a színek...és amúgyis nyilván minden lepkefajból négyzetméterenként 100 példány található. Reális. Sokat jár kirándulni, aki ezt gondolja. (De mondom legalább a színek harmonizálnak, na.)

No meg gondolom én is egy nagyképű majom vagyok, mert ugye vízjelezem a fényképeim és azt csak a profiknak szabadna. Szerintük. Én meg úgy tudom bárkinek és amúgy találkoztam már a saját fényképemmel idegen weboldalon. Szívesen odaadtam volna, ha dobnak egy mail-t... Bár úgy fest nem szokásuk dobálni.

Végkövetkeztetés:Igen szívesebben vagyok/leszek egy külföldi oldalon, mint némely hazai fotósportálon és lehet, hogy a DA nem olyan nagy színvonal, de legalább nem gondolják úgy, hogy az ember vakupapuccsal a hátán született... sőt nem kell annyira tömörítenem sem, hogy a fénykép nagyon sokat veszítsen. S igen olvasom rendszeresen az ez "csak Facebookra ismerősöknek,mert nekik majd úgyis tetszik" típusú hozzányökögéseket idegen emberek képeinél is. S igen, biztos,mert szubjektívebb lesz a véleményük. Én meg úgy vagyok vele, hogy igen többet ér egy ismerős biztató szava, "szépek a képeid is" vagy "elkérhetném háttérképnek"...stb, mint mikor vonalzóval a szemükben méricskélnek. S nem nem azért,mert szubjektív, hanem,mert ez teszi az embert motiválttá, nem pedig az, hogy, ha a kép jobb szélén a tavon nem úszik át egy kacsa (mivel nem volt ott, micsoda trükkös :D) az alábbit írják:"a jobb szélen nincs semmi lényeges információ a képen".Amúgy meg nem kell mindenbe mindent belemagyarázni, van ami szép és kész. Akinek meg nem tetszik, majd nem nézi. Mellesleg nem sok olyan művészt ismerek (nem a mai a fehér foltra fest még egy fehér foltot típusúakra gondolok), aki ilyen-olyan aranyszabályokat betartva, mindig minden útmutatásra hallgatva érte volna el sikereit...

Ui.:Igen, fotós szakmában dolgozótól is kaptam kultúrált és korrekt véleményt,de nem fotósportálon. No és csak azért is csatoltam a cikkbe három szabályt nem követő fényképet.... :)