Kezdjük ott, hogy két dolog biztosan távol áll tőlem: a vallási ünnepek és a kortárs művészet. Meg is lep, hogy ennek ellenére találtam olyan alkotást, mely mégis magával ragadta tekintetemet. Akkoriban úgy véltem: jó, jó, vannak kivételek, ha ritkán is. Azt, hogy ennek folytatása is lesz, sose gondoltam volna. Most azonban ne vesztegessük rám a szót, ugorjunk át téren (Tapolcára) és időn (Húsvét ünnepére).

A fenti bevezető szösszenetben burkoltan emlegetett, a város színes ékkövét jelentő Halas lépcső (csak azért se linkelem be, keresd meg a blogon és olvasd el, mi volt a véleményem akkor!) megfestésénél nem állt meg a város művészeti alkotásainak felbukkanása, mégha azok-többnyire-csak az ünnepekre koncentrálva is kerülnek napvilágra. Így hát nem első alkalom, hogy óriás tojás, újabban meg tojások jelennek meg, melyek egyike-másika közel 2m magas. Jah, igen, ez az a pont, ahol mindenki rájött, hogy a strucc tényleg kiesik a játékból. :) 

A tojások a csupán 215m kerületű Hősök terén díszlenek, mely még térnek is csak merő jóindulattal nevezhető. Nem csupán a Húsvétra jellemező-a valós hímes tojásokon-megszokott motívumok, hanem a város ikonikus elemei, képekbe öltött története alkotják díszítésüket. A tavaly (vagy előbb?) óta már hagyományossá vált "városi tojás" (hm, most a fentebbi két képen lévőről beszélek) mellett megjelent az ünnepet vallási értelemben mélyebben megélők igényeit (nem, most nem a kalács, sonka, tojás kombóra gondolok) is kielégítő giga alkotás. Na, ez viszont már a lentebbi kép lesz.

Utóbbi példány, hozzáértők szerint Jézus mennybemenetelét ábrázolja. Nos, biztos, de ezt meghagyom az ebben jártasabbaknak. A tény az viszont tény: az ábrázolás valóban művészi, életteli színekkel. Ja, és hogy mit is szól ehhez a lakosság....vagyis pontosabban az emberek? Ugyanis közelsem csak a helyiek voltak kíváncsiak. Ehhez csak-természetesen egy újabb képet követően-tojás fotózásom (félreérteni nem kell, továbbra is a címszereplőkről pötyögök) sztoriját tudom elmesélni.

Nem, közel sem volt olyan könnyű, mint hinnéd. Meg kellett érte-nyugi, nem verekedni, ami amúgy nem stílusom-küzdeni. Keményen. Nagyon. Átfúrni magamat azon az embertömegen, amit nem egy nap, hanem hónapok alatt nem látok a városban, akkor se, ha naponta mozgok benne. Most azt mondod:"Á, dehogyisnem, csak ritkán mozdulsz ki." Pedig, de tudom, hisz éltem egy olyan korszakot, amikor-szabadidőmben-azért tettem körsétát, hogy ne érezzem magam egyedül, emberek közt lehessek. Nos, ezt 99%-os arányban kudarc koronázta, egy-két rosszarcú cigit (jelzem nem dohányzom!) kunyeráló alakon kívül sehol senki nem leleledzett. Most meg itt volt ez... Nagy váltás az biztos. 10-15 percet kellett várnom, hogy fotózási helyhez (értsd: két lábfej szélességnyi füves placc, ahol kivételesen nem akadok bele másodpercenként a legkülönfélébb "harci eszközökbe", mint szelfibot, retikül, hátizsák...stb.) jussak, így lett eme képekre egyenként kerek 10 másodpercem... Idősek, középkorúak, fiatalok és ami a legfőbb:gyerekek mindenhol: tojást "vadászva", gigatojással szelfizve (egyedül, testvérrrel, szülővel, nagyszülővel...stb.), magyarok, nem magyarok, egyaránt. S hogy mindenki kibontakozhasson (jó ez csak a jó kifogás sose rossz, szóval nem azért mentem el, hanem, mert nekem ez már szokatlan nagyon embermennyiség volt) a fotózást rövidre zárva átsétáltam a Malom-tóhoz.

Folytattam volna az úgymond "street art" fotózást, majd a lépcső mögötti falfestménynél megszólított két idős hölgy, nekem szegezve az alábbi kérdést:"Jó napot kívánok! Elnézést, de Maga biztos tudja hol van. A tavat már megtaláltuk. Megmondaná merre van a Tojáspark?" Na. Erről ennyit, ennyire volt ez népszerű. Majd mindenki ezt kereste. Természetesen elmondtam. Amit pedig a történtekből megtudhattam az az, hogy igen, lehet (minőségi) kortárs művészettel, ötvözve a hagyományt az egyediséggel, a modernizmust a klasszikussal nem csak értéket, hanem élményt is teremteni: kicsiknek és nagyoknak egyaránt. És mi más lehetne a mai rohanó (jaa, amúgy nem a világ rohan, csak a társadalom eszméje ösztönzi rohanásra annak tagjait) világunkban igazán nagy érték, mint egy nagyszerű élmény? :) Na, ugye.

Ui.:Ha pedig egyszer a Malom tónál vagytok, ahogy itt gyakrabban emlegetjük Tóparton jártok, ne csak fotózkodjatok a Halaslépcsőn, hanem sétáljatok is fel (majd túl) rajta és jobbra tekintve 2022 óta egy újabb szép falfestményt találtok.

Az élet furcsa gondviselő. Ajándékot ritkán ad. Ha ad is, a legváratlanabb helyről és leginkább akkor, amikor mélytengeri merülésben vagy, persze, zéró úszástudással. Legutóbb két motivációt kaptam ajándékul: 1. motivációt, hogy kiszaladjak a Sátorma-hegyre, a volt diplomadolgozatos mintaterületeimre, ahol többek közt futóbogár-Carabidae közösségek elemzésével is szöszöltem, 2. motivációt arra, hogy újra írjak, ide, ahová már rég nem, hátha mást is megmozgat az Anyatermészet működése. Mert miért is ne?

Célom most nem kutatás volt, hanem egy fotós, hívalkodóbb szavakkal élve: természetfotós nap volt. Ez amolyan horgászsport-eltekintve a ténytől, hogy nem horgászol (én sem)-, hisz se ott, se itt nem tudod igazán előre, mi akad-esetünkben-lencsevégre. Ennek fényében komolyabb előzetes várakozás nélkül vetettem be magam a hegy gyertyános-kocsánytalan tölgyesébe, az üde zöld szőnyegként elterülő jórészt salátaboglárkából-Ficaria verna Huds. álló aljnövényzetbe. Majd megtörtént, aminek történnie kell felbukkant  a  vadász. Na, nem a Vuk meséből jól ismert, Simabőrű, hanem a nyolclábú, aki ráadásul még fejjel lefelé is vadászik.

Ha az olvasásban idáig jutottál és most azt hiszed megőrültem, kérlek, ne add fel!  Köszi, jól vagyok, csupán  a hunypókot-Micrommata virescens Clerck, 1757 próbálom megismetetni Veled, kedves Olvasó. Komolyra fordítva a szót, e kis állat-mely családjának-Sparassidae, hazánkban egyetlen őshonos faja, nem a hálószövés, hanem a lesvadászat mestere. Nézd meg jól  a képet, hogy helyezkedik el ez a srác! Ja, srác. Igen, a képen a hímet látod, mivel a hölgyeknek (oké, nőstények) mind az előteste (amit Te bioszból fejtornak tanultál vagy tanulsz), mind az utóteste zöld vöröses sáv nélkül, míg a hímek utóteste sárgás oldalán egy-egy vöröses, közepén pedig egy vörös sávval. Szóval ez a sátormai srác a salátaboglárka leveléről a talajirányába néz, szemlélve az alatta/előtte hatótávközelben elhaladó rovarokat és egyéb apró ízeltlábúakat, hogy rejtekéből gyors mozdulattal lecsaphasson leendő lakomájára. S ahogy látod a háttértörténésekre fittyet hány (most közelről nézd a fenti képet!), hisz a mögötte lévő gombaszúnyog-Sciaridae akkor sem érdekelte, amikor később a lábára szállt.

És hogy mi teszi tehetséges vadásszá a jó látásán kívül? Nos, ha már úgyis a tekintetével ismerkedsz, hadd válaszoljam meg ezt a kérdést is. Elkeserítő-e vagy sem, nos, a pókok, nem afféle Munkácsy (tudod a festő a munkát unó inassal ;-)) reinkarnációk, hisz festékanyagoknak hiíján vannak.  Míg bennünk is dúl a melanin (ld. hajad, szemed, bőröd...stb. színét), addig nekik ez sem jutott. E hátrányok alól pedig bejegyzésünk főszereplője sem kivétel. Viszont! Jól bepakolt (na jó, nem ő, csak az evolúció aggatott rá mindent, dehát...) a bilinek (vöröstől, sárgán, narancssárgán, kéken át zöldig terjedő festékanyagok) közé tartozó micromatabilinből, mely zöld színét adja, ezáltal kiváló álcaruhát biztosítva.

Míg fotóztam, magam is megismerhettem e kis zöldes-sárgás csoda valódi természetét. Nemcsupán megült egy salátaboglárka levélen, hanem rövidebb-hosszabb (sosem egyenletes) időközönként haladt a talajon, majd-ki tudja mi alapján ítélt-egy számára megfelelőbb példányon felmászott  ült ki a levelére a vadászpozícióba. Végül egy mellett döntött (a többinél) hosszabban, szemezve egy szöcske-Ensifera lárvával.  

Vártam mi történik, próbál-e lecsapni szöcskéék nemrég világra jött gyermekére (ld. fenti kép). Nem tudnám megmondani  miért, de nem tette. Talán esélytelen volt ebből a távból a vadászat. Nem tudni, de semmi mozdulata nem volt a lárva irányába. Ellenben az akkor a levél szélére szálló skorpiólégy-Panorpa sp. faj egyedére azonnal szemet vetett, első lábait hirtelen kaszálómozdulattal felé rántotta....és....noshát, ha a a skorpiólégynek szurkoltál jó, ha a hunyópóknak, akkor rossz hírem van. Nyolclábú barátunk ugyanis hoppon maradt.

Hoppon. Akárcsak én, aki bízott abban, hogy, amit itthon olvas, az majdnem úgyis van. Nos, ez azért nagyrészt így is van, de a Természet világa márcsak olyan, hogy szereti a meglepetéseket. A magyar szakirodalom e fajt rendszerint a száraz területek, fény-és melegkedvelő fajaként jellemzi. Eme írásokat böngészve a legkevésbé sem a viszonylag sötét, kissé hűvös üde erdőkben keresném. Nem, nem ott keresném, viszont találni már ott találtam legutóbb. Na jó, azért megnyugtatásul az ír és brit arachnológusok (pókászok) kimondottan üde, nyirkos helyeken találkoznak a hunyópókkal, bár fanyar csavar a sztoriban, hogy ők is megjegyzik (ugye milyen bosszantó tud lenni egy megjegyzés? ejjh), hogy Európa más részeiről xerotherm (azaz meleg és szárazságkedvelő) fajként tartják számon. Én pedig Európa ezen más részéről tapasztalom az ellenpéldát, ami az itteni döfi hátba és ad lendületet a brit tapasztalatnak... Nos, talán a kulcs nem (vagy közelsem csak) a hőmérsékleti és lég-, ill. talajnedvesség viszonyokban van, hanem más is befolyásolja, hogy e dekoratív pókunk mely élőhelyeket népesíti be. De! Bárhogyis, az biztos, hogy a Természet az a tanítómester, aki mindig tud mutatni valami újat. :)