A lélek tükre a szem. Aki fotózik-tegye bármily szinten is-a szemével vizsgálja a dolgokat.Tán a lelkét is beleadja egy képbe. Nem tudom nekem  mennyire sikerül,de reménykedem. Hisz nem vagyok egy társaság középpontja típus,hogy megismerjenek. Igaz, ismernek többen is. Viszont sokan ismernek...félre. Így inkább vesztegetnék pár szót arra ki vagyok.

Mutatok egy képet,hogy jobban érts. Egy fekete kökörcsinről,bár nem a botanika a lényeg. Hanem az ok. Az ok,hogy e kép  miért ilyen. Fényesen csillogó szőröcskék a kékesfekete bókoló virágon, kora reggeli elmosott háttérrel. Azt hiszem hasonlít rám. Sőt tudom, hogy olyan mint én. Olyan,mert láttat valamit magából,ami a szemlélőnek vagy tetszik vagy nem. Néhányaknak a szemében elsőre is érték, míg másoknak második blickre is csak egy virág a sok közül.Van belőle rengeteg-gondolják, lényegtelen foglalkozni vele. Hogy mikor kik vannak többen és miért,azt nem tudni. Ám a háttér,bár látható-ahogy a képen is-mégis ismeretlen homályba burkolóztatja az egész kis lényt. Ez nálam is így van.  Lehet teljesen nem tudom feloldani soha,de talán nem is akarom. Teljesen biztosan nem. Ugyanakkor szeretném,ha átlátnának a szürkeségen. A látszólag egyhangú, érthetetlenül ködbe burkolózó valódi énemen.

Azaz,hogy lehessen látni,hogy mi van túl a sziklamerev, mimikát gyakorta nélkülöző tekinteten. Azon a tekinteten,melyből többen gondolnak oly dolgokat,melyeket aztán tényként könyvelnek el. S nekik fel sem tűnik,hogy két ellentétet látnak belé(m). Ki egy elzárkózó és rideg lelket,ki egy szalmaszál törékenységével vetekedő,könnyen legyőzhető jellemet. S,hogy melyik igaz? Semelyik. Az igazság ennél bonyolultabb. Sokkal.

Bonyolultsága ellenére azonban igyekszem könnyebben, sőt könnyedebben láttatni. Láttatni azt,hogy bár lelkem részben vihar(ok) által tépett. Ám,mint a képen a Golte széltől derékba tört,ám még álló fája, úgy én is érzelmekkel dacolva szállok szembe az idővel, a múlttal és a jelennel. S néha megtörök vagy vesztek valamit,de borúra még mindig jön derű...

S ahogy a fogvacogtató hidegben, hóból a fekete hunyor is kikacsint,úgy én is képes vagyok kitörni abból a bezártságból,amiben igazából benn sem vagyok. Vagyis önmagamnak nem,de mások  így látják. Ám,most mégis kimutatom a lelkem egy részét,ami néhányaknak talán ismert,de sokaknak nem. Igen,írásban, blogon, interneten,ami új és többek szerint "az ördög műve",ám én így tudom kifejezni magam és ez a "rossz" dolog ad rá lehetőséget, hogy megtegyem. Hogy megmutathassam ki vagyok.  Hogy ki az az ember,akinek minden mozdulata ugyanolyan? Ki ez a mimikátlan fapofa? Hogy ki az,aki nem beszél,ha nem lépnek oda hozzá? Noshát, egy ember a sok közül. Aki nem érzi magát különbnek-legalábbis a többségnél nem-,aki bár most jól tanul,de nem volt ez mindig így és,aki  nem rest ezt bevallani. Bevallani, hogy a gimnázium minden percét utál(j)ta és nem azt kapta,amit várt. Legalábbis sokaktól nem. Holott szeretett volna tudást. Bemutatom azt az embert,aki akkor is a természetért rajongott,mégse ment biológia fakultációra. S azt,akiről most azt gondolják, hogy mindenből jelesre vágyik,mert "úgyis ötös lesz neki". Pedig nem erre vágyik. Még,akkor sem,ha jól esik neki. Ellentmondásos,nem igaz? Pedig ez mind én vagyok.

Vagy mondjam úgy,hogy azt,aki a kutyájával ápol szoros barátságot? Akit egy beagle vigasztal,ha szomorú? Ne adj ég említhetném, hogy arról a személyről van szó,aki nem azért lovagol, hogy versenyen részt vegyen,hanem,mert szereti a lovakat és a lovaglást. S,aki örül,hogy egy díjugrónak képzett,de valamikor díjlovagló bajnokságon is szerepelt lovon űzheti az ipart? Mert igen, örül neki. Büszke rá. Nem, nem önmagára,hanem a lóra. Mégha ez sokaknak hülyén is hangzik.

Persze néhányak egészen mást látnak. Egyszerűen,mert más szituációba találkozunk. Voltak,kik legutóbb egy gyermeki éretlenségtől vezérelt,a fűben fetrengő fiatalt láttak. Igen, ott feküdtem. Hason. (A városban.) Százszorszépeket fotóztam. Mindegyis, milyen lett. Ha akarod,megnézed a képet. Ám érzékeltem a külvilágot. Két lány állt mögöttem. Kacajukból fogalmam sincs mire gondoltak. Ám, tudod,hogy nem zavart? Sőt. Tetszett. Tetszett,hogy bennük ez vidámságot kelt,mégha nem is értik miért. Egyszer néztem csak fel, hátra. Mit láttam? Egy mélybarna csillogó szempárt láttam, gyönyörű hajzuhatag alatt. Benne az egyszerre értetlen kérdéssel,hogy:"Megbolondult ez a srác vagy ennyire gyerekes?" és egyszerre egy vidám mosolyt a helyzet láttán. Elmondtam volna,hogy Bellis fotó lesz...de nem hiszem,hogy sokat jelentett volna akár neki,akár a társának.  Nem szóltam semmit. S így tán sose tudják meg miért fetrengtem fél órán át fotómasinával a kezembe és bennem is csak az marad meg, hogy bohókás fiatalok voltak...de hiába nem beszéltünk,mégis úgy éreztem nem vagyok egyedül. Valakik kíváncsiak voltak arra mit teszek és valahol én is olyan bohókás, pajkos fiatal vagyok legbelül,mint ők,csak ők ki tudják mutatni...nyíltan.

Nem vagyok az erdőből  a hegy ormán ragadt, széltől gyötört,mára csak egy tuskóvá degradálódott fa,mint,amit esetleg gondolnának. Nem zárok ki semmit. Nem zárkózom el az újdonságoktól,nem vagyok se konzervatív(sőt!),se szégyenlős, ugyanakkor nem állok be a sorba,mint a libák a legelőről hazafelé menet. Ha mindent kizáró lennék, ezt se írnám le, pedig épp ezt teszem. Felfedhetném,hogy miért is kezdtem el egyáltalán fotós blogot írni,mert igen,volt ihletadóm és tisztelem is az írásait,de nem gondolom, hogy mindenkit mindenbe be kéne avatni. Ugyanígy nem fogok mesélni se arról,hogy,hogy tisztelhetek én olyan embereket,akik nálam fiatalabbak jóval, ám valamibe jobbak....Igen, ilyen is van és tisztelem őket. No és írhatnék még sok ilyet. Így záróakkordként már csak annyit mondanék, hogy jellemem jellemezni pár szóval nem tudom.,hiába akarom Csak úgy tudom leírni,mint  a természetet,melynek részét képezik  szelíd üde rétek füveinek ringatózása a szélben, vadul robogó hegyi patakok tajtékozó haragja, a tétovaság akár a tűző naptól megcsömörlött gulyáé vagy épp erdő-mező madarainak vidám dalolása. Én ezt élem át. Talán ezért is vagyok oda természetért. Mert talán a lelkem tükrözi. Nem, nem csak azt a hegyormon a többitől elkülönülten és konokul mereven álló sziklát adja vissza, hanem összetett dolgok bonyolult szövevényét, amely tán elsőre (vagy másodikra is) érthetetlen. Neked. Nekem nem.  A sziklán túl is van azonban élet,ami pedig nem egy másik élet, csupán más körülmények alakították.... A körülmények pedig formálnak, meghatároznak. Most ebből ezt tudom vissza adni, ennyit tudok mutatni a lelkemből,ami lehet sokaknak érthetetlen,de én azt hiszem az Amerikába vezető első út is úgy kezdődött, hogy valaki tett egyetlen egy (ismétlem egy!) lépést....

Nos,nem tudom, hogy tetszett és talán annyira meg se ismertél belőle,de remélem a természeten és a fotókon (na azért inkább mégcsak fényképek ;-)) át tudtam adni valamit önmagamból.

Köszönöm, ha elolvastad.

Ui.:Utólagosan is elismeréssel és köszönettel adózva azoknak,akik e blog kapcsán (akár önként, akár kérdésre) kifejtették véleményüket vagy bizalmukat helyezték írásaimba. Legyen szó akár ismerősökről, fél ismerősökről vagy akár ismeretlenekről. :)

Régóta nem jelentkeztem egy bejegyzéssel se. Most ezt pótolandó, körmölök ide egy kis cikket. Egy pillanatnyi visszatekintést a télbe. Mindezt hazánk egyik talán legrendezettebb kis falván Hegyesden keresztül. Ugyanis felmerült az ötlet még februárban, hogy felkeresem kedvenc tavaim egyikét, hogy milyen látványt nyújt a fagyban. Talán e kis tavacska fotózását nem koronázta oly nagy siker, de azért egy virtuális fotós falutúrát tudtam belőle kerekíteni. Kezdetnek mutatok is egy képet, kedvcsinálónak (lent).

Aztán, ahogy egy túrán illik haladunk a falu szélétől a falu másik széle felé. Megállhatnánk a központban is,de ötletadóm a falu másik végén túl fekszik, így túránkat itt fejezzük be. Induljunk is el! :) Sátormapusztáról megyünk be a faluba, így a legelső látványosságát rögtön érinthetjük is. S nem, ez nincs a fenti képen arról majd később beszélek.... :) Első állomásunk a falu XIX.századi kőhídja,mely az Egervíz felett vezet át.

Ma is használatos,nemcsak "élettelen" műemlék. Sátormapusztát elhagyva  kb. 1 km múlva ezen a hídon vezet az út Hegyesd központjába. A híd kis fülkéiben Nepomuki Szent János az utazók védőszentje áll őrszemet. Az első képet róla még kora reggel lőttem. A háttérben a Sátorma hegy és az Apáti hegy sziluettje látszik. No, meg persze az is, hogy milyen "sűrű" a kora reggeli forgalom... :)

A második kép róla, melyet déltájt követtem el nekem kevésbé tetszik. Sőt, nem is tetszik. Ez az igazság. Ám mégis megmutatom, mert itt jól látszik a két boltíve is. Hiába,neki csak ennyi jutott. Nem lehet mindenki olyan szerencsés, mint a teljesen más stílusban épült hortobágyi kollégája.

A hidat elhagyva, beérünk a falu központjába. Legelsőként a Harangláb dombja alá. Szerintem a kicsit (számomra) szokatlan stílusban épült templom helyett vegyük is ezt szemügyre. Ennek két oka van:egyrészt a templomról nem tudtam olyan képet készíteni,melyen az egész építmény látszik és nem lóg bele minden. S itt közbe megjegyezném, hogy:igen lehet mondani, hogy miért nem próbálkoztam többet. Nos, mert kissé szűk a hely és semmi kedvem egy kép kedvéért közelebbi ismeretséget kötni a dolomit szállító kamionokkal. A másik ok pedig az, hogy érdekesnek találom. Noshát igen,ez az elsőre bemutatott kép nem a legjobb róla.  Lévén, hol a harangláb, hol a falu dől. Pedig én igyekeztem egy képre komponálni a kettőt,de most csak így sikerült....

A másik már talán jobb lett. Bár csalóka. A domb a valóságban még tényleg ilyen kopár, de tavasztól már fürtös gyöngyike fogja borítani :) Azonban a kép bennem azt a hatást kelti,mintha a harangláb a nagy semmi közepén állna. Pedig nem. Legalábbis én egy faluközpontot nem neveznék semminek. Na,de ezért fotózás a fotózás, hogy a dolgokat különböző szemszögekből, különböző hatásokat elérve mutassuk be. Persze, szerintem ezt se kell túlzásba vinni.

S még mielőtt rátérnék arra, hogy mi lenne a harmadik kép lényege,hadd jegyezzem meg, hogy történelmi oka is van annak, hogy miért a haranglábat favorizálom itt a templom helyett. Előbbi ugyanis lényegesen régebben épült,mint a templom. S akkoriban pont azért építették e aprócska haranglábat,mert a falunak nem volt temploma, no meg gyaníthatóan pénze se egy templom felépíttetésére. Gondolom rájöttetek, hogy itt az épület helyett bizony a dombot és az arra felvezető lépcsősort emeltem ki. Dehát kit érdekel egy vacak domb, nem így van? Na, erre nem olyan nehéz válaszolni:a közelmúltban pl. a régészeket érdekelte, hisz még a harangláb felállítása előtt ez bizony egy korabeli temetőnek adott otthont. Na, meg ma se nevezném érdektelennek. A tavaszi fürtös gyöngyike szőnyeg igazán szép színekbe öltözteti. Nem is igen értem, miért nyíratja le egy idő után az önkormányzat...

Most a régi emlékek végigböngészése után keressünk fel valami viszonylag újat. A dolomitbánya tavat. Azaz ma már dolomitbánya horgász tavat. Itt természetesen egy dolgot nem fogunk csinálni:horgászni. :) Egyrészt nincs vizsgám és jegyem (és nem is akarok), no és,mert befagyott. De úgy igazán. Mielőtt valaki azonban kedvet kapna-ha netán legközelebb lenne megint egy keményebb telünk-el kell vegyem a kedvét,hisz itt korcsolyázni tilos és veszélyes is. Mindenesetre a látványért megéri. Igaz, kissé abszurd. Abszurd abban az értelemben, hogy a falu házai szinte itt, a bányatónak helyt adó mélyedés szélén kezdődnek is. S,bár a bevezetőben még nem akartam róla beszélni, természetesen a legelső kép is eme újonnan létesült kis tavacskát ábrázolja.

Témaadóm felé haladva még hosszú utat kell megtennünk. No,de persze, közben sem unatkozik az ember. E kép a falu túlvége felé készült. Na, ez már hazai falvainkra jellemzőbb viszonyokat tükröz. Nincsenek nagy házak,mindenütt virító Zeitung feliratok cicomás postaládákon. Igen,bőven akad az is itt. Azonban ezt a kis egybeépített hegy alatti házikót, a füstölgő kéményeivel együtt képre kívánkozóbbnak találtam. Persze, azért az eldobált nejlonok, egyebek, kifogásolhatók,dehát egy fotózás kedvéért mégse takaríthatom ki a falut. Másrészt a valóságot szeretném bemutatni, nem pedig egy dédelgetett álomvilágot. :)

Ne is vesztegessük azonban tovább a szót. Induljunk tempósabban neki, hogy elérjük a Pokol tavat. Nem kell félni se, nagyon jó, kellemes kis hely és az ördöghöz sincs köze. ;-) A bokánkra azért figyeljünk. Persze, nem Lucifer bosszúja, hanem a kátyúk miatt. Akadnak, nem is kicsik. Azonban ezen úton pár ideiglenes barátot is szerezhetünk néhány nyakon sütött nullás félvér,pár arab telivér és egy-két magyar parlagi szamár személyében. A fenti kerítés mögött gyakran kíváncsiskodnak e kis patás teremtmények. :)

Végre elértünk valódi úti célunkhoz. A Pokol tóhoz. Aki esetleg még nem ismerné-gondolom vannak páran-annak ajánlanám figyelmébe korábbi bejegyzésem,melyben már esett szó eme kis időszakos tavacskáról. S fotókból pedig azért ezt a fenti képet választottam,mert valahogy illett a nevéhez. Nekem legalábbis ez a benyúló göcsörtös ág azt jutotta eszembe,mint,ha maga Lucifer keze nyúlna a tó fölé....

S készült még fotó a tó másik oldaláról is,de szerintem az nem lett annyira jó. Azonban,ha már egyszer miatta fáradtam ki,megérdemli, hogy bemutassam eme oldalról is. Ami gyakorlatilag mintegy a Pokol-tó kapujának tekinthető, lévén itt van az kis erecske,mely a tóba torkollik. Már,amikor van elég eső vagy épp hóolvadás is hozzá.

Nos,remélem többeknek tetszett ez a kis falutúra,mint ahányaknak nem. Azt azért elárulom, hogy csak odautunkkal kb.7km-t tettünk meg és Hegyesdre, a vár romjainak otthont adó hegyre még fel se mentünk. Talán legközelebb róla is lesz szó, kicsit másképp. :)

További jó szórakozást kívánok minden idetévedő léleknek!