Egy fotó mindig mesél, ha gondolod, hát hallgasd meg, kedves olvasó. Ám nem csak a kézzel fogható valóságról szólhat egy történet. Tán épp csak egy meghívást kapsz egy utazásra, ahogy most is. Egy olyan világba, melyet te magadtól sose tapasztalhatsz meg, hiszen az bennem él.E fantázia világ egy olyan hely, ahol minden másképp fest, mint amit itt megszokhattál. Ha bemerészkedsz, belecseppensz abba a világba, hol talán egy olyan forrás mellett találod magad, hol a fényűzően csillogó jégcsapok és hófehér jégpadok alkotnak falat. A hideg szépségek világa ez. Ahol a fényesen szikrázó jégtünemények csillogását megzavarja a vadul tajtékzó víz, melyhez elmédben mindig a kék és zöld színeket társítottad. Ám itt valami más van: nincs se szép kék víz tükör, se zöldes árnyalatú hullámok. Csupán a hideg szürkés színű, nyugtalanul háborgó víztömeg fogad. Kissé bizarr látvány, tán már azt várnád, hogy a habokból valamely gyermekkori meséd víz alatt lakó alattomos szörnyetege bukkan fel, ám lehet csupán saját lelked nyugtalanságát látod e jelenségben egy-egy rosszabb napodon.

Míg ezen elmélkedsz észre sem veszed, hogy visszacsöppentél a valóságba. Abba a világba, ahol minden a megszokott, ahol csupán egy hűvösebb téli napon egy kisebb vízfolyás mellett guggolsz, fényképezőgéppel a kezedben, fotós táskával a válladon és amatőr fotósként épp próbálsz egy kissé "földöntúlibb" vagy "sejtelmesebb" fotót készíteni, melyhez a délelőtti fények, egy eperfa és a vonuló felhők adnak segítséget.

Alig néhány kilométerre hagytam hátam mögött a várost, magam kullogok a szürkeségben. Baljós függönyként mindenhol szürke köd borítja a vidéket. Fogalmad sincs hová mész, nem látod kivel találkozol, kivel nem. Minden percek alatt rögtön előtted terem. Legalábbis azt hiszed, holott lehet percek óta szembementetek egymással. Legyen az jó vagy rossz szándékú teremtmény: ember vagy állat. A függöny még nem libben fel.

Süvít a szél, arcodba csap a szitáló köd. Egy-egy apró zajra minden idegszálad egyszerre rezdül: az ismerős táj most ismeretlen vidék. Az irányból és az eltelt percekből tudom: elértem a környék legnagyobb víznyelőjét, a Nyelőkét. Ballagok lefelé, majd elmém hirtelen álljt parancsol: lövés zaja hallik. Egyszer. Hallucinálok? Kérdem magamtól. Majd újra lövést hallok, és megint, majd megint. Neem! Mégse az elmém trükkje ez. Vadásznak talán?

Kisvártatva, néhány percre félrelibben a ködfüggöny és látni engedi a távolabbi dombokat: a Haraszti-dombokat. Egy közel évszázaddal ezelőtti gyilkosság helyszínét. Ugyanis a korabeli történet szerint erre jött egy ember a vásárba Sáska felől, kit pénzéért megölt egy bizonyos Kopasz György, azaz ismeretségi körében: Kopasz Gyuri, ki maga korában gyilkos is volt és ügyetlen is, hisz a pénzt melyért ölt se találta meg. Ahogy őt sem találta meg a korabeli hatóság, helyette ártatlan embert ítéltek el. Később K. Gyuri adta fel önként önmagát, ki tudja mitől vezérelve.

Ez jár a fejembe, majd a természet színdarabjának rendezője újra lehúzza a ködfüggönyt. Eltűntek a dombok és vele a nyomasztó történet, már csak nevetek honnan jutott eszembe ez a történet. Ugyan most mégis: ki okozna itt bajt, tán maga Kopasz Gyuri kísértene? Lövés? Egyáltalán: lőtt ő valaha is? Vagy amaz ember kísértete ijesztgetné a kirándulót kit ártatlanul ítéltek el? Buta kérdések, gondoltam, hisz kerestem már az állítólag öklömnyi kövekből kirakott keresztet e dombok között, mely e véres történetnek állít emléket, de sose találtam. Elvitték, széthordták? Talán sosem létezett?

Marhaság, a  nép sok mindent kitalál. Hagynám magam mögött a rémisztő történetet, mikor kezd kisütni a Nap,a függöny lassan kitárul: újabb jelent. Csak egy pillantás egy napsütötte dombra: épp egy megnyúlt sötét árny húz el felette. Lassan már mit gondolni se tudok, mikor az erős szárnysuhogások közepette meghallom az ismerős: krog-krog hangokat. Nocsak, mégse kísértet, csak a helyi hollók egyike szól.

Bár a függönyt kezdik összehúzni, a Nap ép csak pislant egyet-egyet, én e megnyugtató gondolatokkal folytatom utamat, már a lövések hangja nélkül. Megnyugodtam. Nem fog ki rajtam az éles reszelős ugatás, ködben is tudom csak egy őz riadóhangja amit hallok. Jónéhány nyugtalanító perc után megérkezem egyik kedvenc helyemre: a nyugtalanító nevű Pokol-tóhoz, sosem gondolkodtam rajt miért hívják így, én szeretem. Most fagyos, zsombékos, téli arcát mutatja. Már amennyit a függönyünk enged neki mutatni.

Innen fordulok vissza, szűkebb hazám felé. A szokásos ködös, barátságtalan tájon. Mindegy legalább a tavat meglátogattam. A szürkeségben épp a Nyelőke közelébe érek ki az egyik nyiladékon, mikor sorozatban lövéseket hallok. Na, ez már sok. Most mi a frász van? Hallucináció vagy életre kelt legenda? Ilyenkor vadászat már nincs, hirdeti a tábla: napnyugtát megelőző két, napkeltét követő két órában zajlik rendszeres vadászat. Most délután kettő lehet. Ilyenkor a Napnak is munkaidő van. Hát. Vadászat nem lehet. De ki lő, miért és hol, mikor sehol egy teremtett lélek? Vagy mégis? Akkor miért nem látni?

Majd úgy tűnik a "Rendező" megunja türelmetlenségemet, hát fellibben a függöny, előtűnnek a díszletek. Most bepillanthatok a színfalak mögé: a riasztó hangok és kísérteties árnyak világába. Itt állok egy időszakos tavunknál az Alsó Csernél, fagyott jégtükre ezüstösen csillog a szemembe. Veszem a fáradságot elindulok egyenesen a Nyelőkéig. Épp odaérek, mire hirtelen az előbbieknél sokkal hatalmasabb robajjal lövéseket hallok, minden eddiginél közelebb magamhoz. Gyorsan odapillantok: a hang ijesztő, a látvány megnyugtató: az eltömődött víznyelőben megmaradt víz megfagyott, most meg rian a jég. Hát: mégse lövés volt, csupán a természet trükkje az emberi elmével.

Jót nevetve saját magamon ballagok hazafelé a békés, napsütötte tájon: hol hollók játszanak magasba, őzek riadnak fel nyugodt legelésükből, ha közel érek, hol a természet kincsei élnek. Azért azon még elmorfondírozom, hogy ha bemegyek a Haraszti-dombok közé: fényben se vastagon látom sokhelyütt ki vagy mi van tőlem néhány méterre. Egykoron meg erre vezetett az út a falvakból a vásárba. Ködben is. Na: és miért Pokol-tó a Pokol-tó? Talán e ma békés táj egykoron pokoli (értsd: emberi rosszindulat) történetek helyszíne volt? És Kopasz Gyuri története-ha megtörtént-csupán egy volt a sok közül? Ki tudja. Én nem. Talán te sem. Egy mondás szerint: "nem kell mindenre tudni a magyarázatot". Talán nem kell megtudni, hogy ez csupán az emberi elme trükkje volt vagy mégis valami megőrződött e tájban az évszázados rémtörténetekből. A valóságot csak a táj-mivel ő egy évszázaddal ezelőtt is itt volt-tudná elmesélni. Talán el is mesélte.

Ui.: Ha tetszett a történet-aminek örülnék-akkor köszönd az alábbiaknak, ugyanis: a színdarabot rendezte: a Természet, a díszleteket és a helyszínt biztosított az előbbi részmondatban megnevezett Rendező (Természet), a történetet mesélte: Andris, a mesét pedig ihlették: a helyi elnevezések eredettörténetei. Mese volt? Nos tudod, a Rendező rám bízta, hogy kinek mondom el, hogy is volt valójában, így hát e kis történet mibenlétét is fedje homályos ködfátyol. Talán egyszer leránthatod a leplet, ki tudja.

Itt van az ősz, ahogy a hűvös páratelt levegő, mely egyfajta homályos lepelként borul a tájra. Arra a tájra, amelyen nap, mint nap létezem. Szagolom a levegő illatát, hallgatom a madarak dalát, de mégis valami más suttog a fülembe, a maga kissé csípős, fanyar,de néhol mégis aranyos módján. Talán nemcsak a tájon ül ama sejtelmes, átláthatatlan párafüggöny, hanem a gondolataimon is.

Sőt, talán nem is csak most szállt le ama köd a fejembe. S talán nem is leszállt, hanem most oszlott fel. Nem tudni. S talán nem is érdemes a miérten gondolkodni. Bár rákényszerül az ember, mikor tétován egy kora reggeli fotózásnál meglepetés éri, mint mely velem is megesett. Vagy talán meg se történt csak ébren álmodtam, s a köd, a napkelte fényei,mint egy rejtélyes színdarab láthatatlan szereplői tárták elmém elé e kis hamis színjátékukat. Akárhogyis...a fűben guggolva úgy éreztem megszólított valami.

Valami, mely ugyan néven szólítani nem bír. Nem is tudhat, nem ismer,pláne a nevemet nem. Ám mégis mintha ott lenne. Így most én is csak névtelen ködként létezem,halkan, csendben. Lehet tévedek. Vagy talán a rejtély ragad el? Talán olyan rejtély, ami nincs is? Hisz ez csak egy árlevelű len, Linum tenuifolium, mely virágja-lévén a nap is most kel csak fel-még nem nyílt ki, mondja a tudomány. S hát, no itt a véletlen meg trükközik az agyammal egyet, hogy szimbólumokhoz köthessem eme ártatlan növénykét, s páragyöngyökkel telt kis szirmait. Meglehet. Ahogy az is, hogy csak én akarok hinni, abban, hogy van valami a ködön túl, amit mások nem látnak. Lehet tévedés az egész, lehet kihívás az élettől. Végképp eldönthetetlen. S érthetetlen, amiként az is, hogy az ember képes lenne a viharos szélben, mely folyamatosan az ember orcájába vagdossa a fák lehullt leveleit-miként az élet osztja a pofonokat,gyakorta jogtalanul-elindulni (mégha azt se tudja, hogyan), át a már nemcsak sejtelmes, de szinte fojtogatóvá váló ködön egy csalókán hívogató kastély felé. Mely talán nem is engem hívogat,de az érzés, érzés marad...s csak a remény csillogtatja meg törékeny lepkeszárnyait, s próbál átlibbenni a viharos szélben,egy ismeretlen valami felé...  Hogy sikerül-e a célba érnie nem tudhatom. Talán igen, talán nem, vagy nem most. Ki tudja.

Elsőre nem is tudom miért osztom ezt meg, de talán mégis. Talán azért,mert úgy érzem nem egyedi az érzés. Útkeresés:nem egy életútra gondolok itt csak arra, hogy az ember, hogy találhatja meg önmagát. Ha meg nem találja, akkor miért nem. Így van ez a fotós hobbinál is.

Az ember véleményekre vágyik. Miért? Nos, mert útmutatást vár tőlük. Aztán vagy kap vagy nem. Eleinte megelégszik ismerős, család véleményével aztán jön a fotós oldalakon való próbálkozás. Gyarló módon magyar ember előszeretettel magyar nyelvű oldalon óhajt fenn lenni. Baj ez? Hm. Is-is. Ott minden hazai. A mentalitás is. S most lehet ezért utálni, hogy ezt kimondtam, de kimondtam. Pont.

Ám ugye ott legalább objektívek és segítenek fejlődni. Vagy nem. Érdekes, de tapasztalataim alapján némely oldalon kedves hazánk fia két dolgot nem tesz: nem olvassa el az Exif adatok és a szabályzatot sem. No már most, ez egy dolog, de emebből kerekednek ama vicces történetek, miszerint ily tanácsokkal látják el az ember fiát/lányát:"ha tettél volna fel polárszűrőt...stb." <--Igen, drága, igen,de miért is nem olvasod el, hogy olyan digitális fényképezőgéppel fotóztam, melyen nincs szűrőmenet? Ergo nem helyezhető fel szűrő. Persze, a kérdésemre azóta se semmi reakció. Ennél már csak azt kellemesebb más fotójánál olvasni, hogy:" ezt ennyi és ennyi pontra értékelem, mert szépen megválogattad a lepkét és a virágot" <-- Wow, ez állati....de most úgy őszintén a lepke vagy a fotós szokott virágot válogatni? Jó jó, persze, le lehet hálózni, kicsit ledermeszteni és egy másik virágra áthelyezni, akár....de ebben mi a búbánat akkor a "természetfotó"? Nem baj, úgy szebbek  a színek...és amúgyis nyilván minden lepkefajból négyzetméterenként 100 példány található. Reális. Sokat jár kirándulni, aki ezt gondolja. (De mondom legalább a színek harmonizálnak, na.)

No meg gondolom én is egy nagyképű majom vagyok, mert ugye vízjelezem a fényképeim és azt csak a profiknak szabadna. Szerintük. Én meg úgy tudom bárkinek és amúgy találkoztam már a saját fényképemmel idegen weboldalon. Szívesen odaadtam volna, ha dobnak egy mail-t... Bár úgy fest nem szokásuk dobálni.

Végkövetkeztetés:Igen szívesebben vagyok/leszek egy külföldi oldalon, mint némely hazai fotósportálon és lehet, hogy a DA nem olyan nagy színvonal, de legalább nem gondolják úgy, hogy az ember vakupapuccsal a hátán született... sőt nem kell annyira tömörítenem sem, hogy a fénykép nagyon sokat veszítsen. S igen olvasom rendszeresen az ez "csak Facebookra ismerősöknek,mert nekik majd úgyis tetszik" típusú hozzányökögéseket idegen emberek képeinél is. S igen, biztos,mert szubjektívebb lesz a véleményük. Én meg úgy vagyok vele, hogy igen többet ér egy ismerős biztató szava, "szépek a képeid is" vagy "elkérhetném háttérképnek"...stb, mint mikor vonalzóval a szemükben méricskélnek. S nem nem azért,mert szubjektív, hanem,mert ez teszi az embert motiválttá, nem pedig az, hogy, ha a kép jobb szélén a tavon nem úszik át egy kacsa (mivel nem volt ott, micsoda trükkös :D) az alábbit írják:"a jobb szélen nincs semmi lényeges információ a képen".Amúgy meg nem kell mindenbe mindent belemagyarázni, van ami szép és kész. Akinek meg nem tetszik, majd nem nézi. Mellesleg nem sok olyan művészt ismerek (nem a mai a fehér foltra fest még egy fehér foltot típusúakra gondolok), aki ilyen-olyan aranyszabályokat betartva, mindig minden útmutatásra hallgatva érte volna el sikereit...

Ui.:Igen, fotós szakmában dolgozótól is kaptam kultúrált és korrekt véleményt,de nem fotósportálon. No és csak azért is csatoltam a cikkbe három szabályt nem követő fényképet.... :)

A lélek tükre a szem. Aki fotózik-tegye bármily szinten is-a szemével vizsgálja a dolgokat.Tán a lelkét is beleadja egy képbe. Nem tudom nekem  mennyire sikerül,de reménykedem. Hisz nem vagyok egy társaság középpontja típus,hogy megismerjenek. Igaz, ismernek többen is. Viszont sokan ismernek...félre. Így inkább vesztegetnék pár szót arra ki vagyok.

Mutatok egy képet,hogy jobban érts. Egy fekete kökörcsinről,bár nem a botanika a lényeg. Hanem az ok. Az ok,hogy e kép  miért ilyen. Fényesen csillogó szőröcskék a kékesfekete bókoló virágon, kora reggeli elmosott háttérrel. Azt hiszem hasonlít rám. Sőt tudom, hogy olyan mint én. Olyan,mert láttat valamit magából,ami a szemlélőnek vagy tetszik vagy nem. Néhányaknak a szemében elsőre is érték, míg másoknak második blickre is csak egy virág a sok közül.Van belőle rengeteg-gondolják, lényegtelen foglalkozni vele. Hogy mikor kik vannak többen és miért,azt nem tudni. Ám a háttér,bár látható-ahogy a képen is-mégis ismeretlen homályba burkolóztatja az egész kis lényt. Ez nálam is így van.  Lehet teljesen nem tudom feloldani soha,de talán nem is akarom. Teljesen biztosan nem. Ugyanakkor szeretném,ha átlátnának a szürkeségen. A látszólag egyhangú, érthetetlenül ködbe burkolózó valódi énemen.

Azaz,hogy lehessen látni,hogy mi van túl a sziklamerev, mimikát gyakorta nélkülöző tekinteten. Azon a tekinteten,melyből többen gondolnak oly dolgokat,melyeket aztán tényként könyvelnek el. S nekik fel sem tűnik,hogy két ellentétet látnak belé(m). Ki egy elzárkózó és rideg lelket,ki egy szalmaszál törékenységével vetekedő,könnyen legyőzhető jellemet. S,hogy melyik igaz? Semelyik. Az igazság ennél bonyolultabb. Sokkal.

Bonyolultsága ellenére azonban igyekszem könnyebben, sőt könnyedebben láttatni. Láttatni azt,hogy bár lelkem részben vihar(ok) által tépett. Ám,mint a képen a Golte széltől derékba tört,ám még álló fája, úgy én is érzelmekkel dacolva szállok szembe az idővel, a múlttal és a jelennel. S néha megtörök vagy vesztek valamit,de borúra még mindig jön derű...

S ahogy a fogvacogtató hidegben, hóból a fekete hunyor is kikacsint,úgy én is képes vagyok kitörni abból a bezártságból,amiben igazából benn sem vagyok. Vagyis önmagamnak nem,de mások  így látják. Ám,most mégis kimutatom a lelkem egy részét,ami néhányaknak talán ismert,de sokaknak nem. Igen,írásban, blogon, interneten,ami új és többek szerint "az ördög műve",ám én így tudom kifejezni magam és ez a "rossz" dolog ad rá lehetőséget, hogy megtegyem. Hogy megmutathassam ki vagyok.  Hogy ki az az ember,akinek minden mozdulata ugyanolyan? Ki ez a mimikátlan fapofa? Hogy ki az,aki nem beszél,ha nem lépnek oda hozzá? Noshát, egy ember a sok közül. Aki nem érzi magát különbnek-legalábbis a többségnél nem-,aki bár most jól tanul,de nem volt ez mindig így és,aki  nem rest ezt bevallani. Bevallani, hogy a gimnázium minden percét utál(j)ta és nem azt kapta,amit várt. Legalábbis sokaktól nem. Holott szeretett volna tudást. Bemutatom azt az embert,aki akkor is a természetért rajongott,mégse ment biológia fakultációra. S azt,akiről most azt gondolják, hogy mindenből jelesre vágyik,mert "úgyis ötös lesz neki". Pedig nem erre vágyik. Még,akkor sem,ha jól esik neki. Ellentmondásos,nem igaz? Pedig ez mind én vagyok.

Vagy mondjam úgy,hogy azt,aki a kutyájával ápol szoros barátságot? Akit egy beagle vigasztal,ha szomorú? Ne adj ég említhetném, hogy arról a személyről van szó,aki nem azért lovagol, hogy versenyen részt vegyen,hanem,mert szereti a lovakat és a lovaglást. S,aki örül,hogy egy díjugrónak képzett,de valamikor díjlovagló bajnokságon is szerepelt lovon űzheti az ipart? Mert igen, örül neki. Büszke rá. Nem, nem önmagára,hanem a lóra. Mégha ez sokaknak hülyén is hangzik.

Persze néhányak egészen mást látnak. Egyszerűen,mert más szituációba találkozunk. Voltak,kik legutóbb egy gyermeki éretlenségtől vezérelt,a fűben fetrengő fiatalt láttak. Igen, ott feküdtem. Hason. (A városban.) Százszorszépeket fotóztam. Mindegyis, milyen lett. Ha akarod,megnézed a képet. Ám érzékeltem a külvilágot. Két lány állt mögöttem. Kacajukból fogalmam sincs mire gondoltak. Ám, tudod,hogy nem zavart? Sőt. Tetszett. Tetszett,hogy bennük ez vidámságot kelt,mégha nem is értik miért. Egyszer néztem csak fel, hátra. Mit láttam? Egy mélybarna csillogó szempárt láttam, gyönyörű hajzuhatag alatt. Benne az egyszerre értetlen kérdéssel,hogy:"Megbolondult ez a srác vagy ennyire gyerekes?" és egyszerre egy vidám mosolyt a helyzet láttán. Elmondtam volna,hogy Bellis fotó lesz...de nem hiszem,hogy sokat jelentett volna akár neki,akár a társának.  Nem szóltam semmit. S így tán sose tudják meg miért fetrengtem fél órán át fotómasinával a kezembe és bennem is csak az marad meg, hogy bohókás fiatalok voltak...de hiába nem beszéltünk,mégis úgy éreztem nem vagyok egyedül. Valakik kíváncsiak voltak arra mit teszek és valahol én is olyan bohókás, pajkos fiatal vagyok legbelül,mint ők,csak ők ki tudják mutatni...nyíltan.

Nem vagyok az erdőből  a hegy ormán ragadt, széltől gyötört,mára csak egy tuskóvá degradálódott fa,mint,amit esetleg gondolnának. Nem zárok ki semmit. Nem zárkózom el az újdonságoktól,nem vagyok se konzervatív(sőt!),se szégyenlős, ugyanakkor nem állok be a sorba,mint a libák a legelőről hazafelé menet. Ha mindent kizáró lennék, ezt se írnám le, pedig épp ezt teszem. Felfedhetném,hogy miért is kezdtem el egyáltalán fotós blogot írni,mert igen,volt ihletadóm és tisztelem is az írásait,de nem gondolom, hogy mindenkit mindenbe be kéne avatni. Ugyanígy nem fogok mesélni se arról,hogy,hogy tisztelhetek én olyan embereket,akik nálam fiatalabbak jóval, ám valamibe jobbak....Igen, ilyen is van és tisztelem őket. No és írhatnék még sok ilyet. Így záróakkordként már csak annyit mondanék, hogy jellemem jellemezni pár szóval nem tudom.,hiába akarom Csak úgy tudom leírni,mint  a természetet,melynek részét képezik  szelíd üde rétek füveinek ringatózása a szélben, vadul robogó hegyi patakok tajtékozó haragja, a tétovaság akár a tűző naptól megcsömörlött gulyáé vagy épp erdő-mező madarainak vidám dalolása. Én ezt élem át. Talán ezért is vagyok oda természetért. Mert talán a lelkem tükrözi. Nem, nem csak azt a hegyormon a többitől elkülönülten és konokul mereven álló sziklát adja vissza, hanem összetett dolgok bonyolult szövevényét, amely tán elsőre (vagy másodikra is) érthetetlen. Neked. Nekem nem.  A sziklán túl is van azonban élet,ami pedig nem egy másik élet, csupán más körülmények alakították.... A körülmények pedig formálnak, meghatároznak. Most ebből ezt tudom vissza adni, ennyit tudok mutatni a lelkemből,ami lehet sokaknak érthetetlen,de én azt hiszem az Amerikába vezető első út is úgy kezdődött, hogy valaki tett egyetlen egy (ismétlem egy!) lépést....

Nos,nem tudom, hogy tetszett és talán annyira meg se ismertél belőle,de remélem a természeten és a fotókon (na azért inkább mégcsak fényképek ;-)) át tudtam adni valamit önmagamból.

Köszönöm, ha elolvastad.

Ui.:Utólagosan is elismeréssel és köszönettel adózva azoknak,akik e blog kapcsán (akár önként, akár kérdésre) kifejtették véleményüket vagy bizalmukat helyezték írásaimba. Legyen szó akár ismerősökről, fél ismerősökről vagy akár ismeretlenekről. :)

Régóta nem jelentkeztem egy bejegyzéssel se. Most ezt pótolandó, körmölök ide egy kis cikket. Egy pillanatnyi visszatekintést a télbe. Mindezt hazánk egyik talán legrendezettebb kis falván Hegyesden keresztül. Ugyanis felmerült az ötlet még februárban, hogy felkeresem kedvenc tavaim egyikét, hogy milyen látványt nyújt a fagyban. Talán e kis tavacska fotózását nem koronázta oly nagy siker, de azért egy virtuális fotós falutúrát tudtam belőle kerekíteni. Kezdetnek mutatok is egy képet, kedvcsinálónak (lent).

Aztán, ahogy egy túrán illik haladunk a falu szélétől a falu másik széle felé. Megállhatnánk a központban is,de ötletadóm a falu másik végén túl fekszik, így túránkat itt fejezzük be. Induljunk is el! :) Sátormapusztáról megyünk be a faluba, így a legelső látványosságát rögtön érinthetjük is. S nem, ez nincs a fenti képen arról majd később beszélek.... :) Első állomásunk a falu XIX.századi kőhídja,mely az Egervíz felett vezet át.

Ma is használatos,nemcsak "élettelen" műemlék. Sátormapusztát elhagyva  kb. 1 km múlva ezen a hídon vezet az út Hegyesd központjába. A híd kis fülkéiben Nepomuki Szent János az utazók védőszentje áll őrszemet. Az első képet róla még kora reggel lőttem. A háttérben a Sátorma hegy és az Apáti hegy sziluettje látszik. No, meg persze az is, hogy milyen "sűrű" a kora reggeli forgalom... :)

A második kép róla, melyet déltájt követtem el nekem kevésbé tetszik. Sőt, nem is tetszik. Ez az igazság. Ám mégis megmutatom, mert itt jól látszik a két boltíve is. Hiába,neki csak ennyi jutott. Nem lehet mindenki olyan szerencsés, mint a teljesen más stílusban épült hortobágyi kollégája.

A hidat elhagyva, beérünk a falu központjába. Legelsőként a Harangláb dombja alá. Szerintem a kicsit (számomra) szokatlan stílusban épült templom helyett vegyük is ezt szemügyre. Ennek két oka van:egyrészt a templomról nem tudtam olyan képet készíteni,melyen az egész építmény látszik és nem lóg bele minden. S itt közbe megjegyezném, hogy:igen lehet mondani, hogy miért nem próbálkoztam többet. Nos, mert kissé szűk a hely és semmi kedvem egy kép kedvéért közelebbi ismeretséget kötni a dolomit szállító kamionokkal. A másik ok pedig az, hogy érdekesnek találom. Noshát igen,ez az elsőre bemutatott kép nem a legjobb róla.  Lévén, hol a harangláb, hol a falu dől. Pedig én igyekeztem egy képre komponálni a kettőt,de most csak így sikerült....

A másik már talán jobb lett. Bár csalóka. A domb a valóságban még tényleg ilyen kopár, de tavasztól már fürtös gyöngyike fogja borítani :) Azonban a kép bennem azt a hatást kelti,mintha a harangláb a nagy semmi közepén állna. Pedig nem. Legalábbis én egy faluközpontot nem neveznék semminek. Na,de ezért fotózás a fotózás, hogy a dolgokat különböző szemszögekből, különböző hatásokat elérve mutassuk be. Persze, szerintem ezt se kell túlzásba vinni.

S még mielőtt rátérnék arra, hogy mi lenne a harmadik kép lényege,hadd jegyezzem meg, hogy történelmi oka is van annak, hogy miért a haranglábat favorizálom itt a templom helyett. Előbbi ugyanis lényegesen régebben épült,mint a templom. S akkoriban pont azért építették e aprócska haranglábat,mert a falunak nem volt temploma, no meg gyaníthatóan pénze se egy templom felépíttetésére. Gondolom rájöttetek, hogy itt az épület helyett bizony a dombot és az arra felvezető lépcsősort emeltem ki. Dehát kit érdekel egy vacak domb, nem így van? Na, erre nem olyan nehéz válaszolni:a közelmúltban pl. a régészeket érdekelte, hisz még a harangláb felállítása előtt ez bizony egy korabeli temetőnek adott otthont. Na, meg ma se nevezném érdektelennek. A tavaszi fürtös gyöngyike szőnyeg igazán szép színekbe öltözteti. Nem is igen értem, miért nyíratja le egy idő után az önkormányzat...

Most a régi emlékek végigböngészése után keressünk fel valami viszonylag újat. A dolomitbánya tavat. Azaz ma már dolomitbánya horgász tavat. Itt természetesen egy dolgot nem fogunk csinálni:horgászni. :) Egyrészt nincs vizsgám és jegyem (és nem is akarok), no és,mert befagyott. De úgy igazán. Mielőtt valaki azonban kedvet kapna-ha netán legközelebb lenne megint egy keményebb telünk-el kell vegyem a kedvét,hisz itt korcsolyázni tilos és veszélyes is. Mindenesetre a látványért megéri. Igaz, kissé abszurd. Abszurd abban az értelemben, hogy a falu házai szinte itt, a bányatónak helyt adó mélyedés szélén kezdődnek is. S,bár a bevezetőben még nem akartam róla beszélni, természetesen a legelső kép is eme újonnan létesült kis tavacskát ábrázolja.

Témaadóm felé haladva még hosszú utat kell megtennünk. No,de persze, közben sem unatkozik az ember. E kép a falu túlvége felé készült. Na, ez már hazai falvainkra jellemzőbb viszonyokat tükröz. Nincsenek nagy házak,mindenütt virító Zeitung feliratok cicomás postaládákon. Igen,bőven akad az is itt. Azonban ezt a kis egybeépített hegy alatti házikót, a füstölgő kéményeivel együtt képre kívánkozóbbnak találtam. Persze, azért az eldobált nejlonok, egyebek, kifogásolhatók,dehát egy fotózás kedvéért mégse takaríthatom ki a falut. Másrészt a valóságot szeretném bemutatni, nem pedig egy dédelgetett álomvilágot. :)

Ne is vesztegessük azonban tovább a szót. Induljunk tempósabban neki, hogy elérjük a Pokol tavat. Nem kell félni se, nagyon jó, kellemes kis hely és az ördöghöz sincs köze. ;-) A bokánkra azért figyeljünk. Persze, nem Lucifer bosszúja, hanem a kátyúk miatt. Akadnak, nem is kicsik. Azonban ezen úton pár ideiglenes barátot is szerezhetünk néhány nyakon sütött nullás félvér,pár arab telivér és egy-két magyar parlagi szamár személyében. A fenti kerítés mögött gyakran kíváncsiskodnak e kis patás teremtmények. :)

Végre elértünk valódi úti célunkhoz. A Pokol tóhoz. Aki esetleg még nem ismerné-gondolom vannak páran-annak ajánlanám figyelmébe korábbi bejegyzésem,melyben már esett szó eme kis időszakos tavacskáról. S fotókból pedig azért ezt a fenti képet választottam,mert valahogy illett a nevéhez. Nekem legalábbis ez a benyúló göcsörtös ág azt jutotta eszembe,mint,ha maga Lucifer keze nyúlna a tó fölé....

S készült még fotó a tó másik oldaláról is,de szerintem az nem lett annyira jó. Azonban,ha már egyszer miatta fáradtam ki,megérdemli, hogy bemutassam eme oldalról is. Ami gyakorlatilag mintegy a Pokol-tó kapujának tekinthető, lévén itt van az kis erecske,mely a tóba torkollik. Már,amikor van elég eső vagy épp hóolvadás is hozzá.

Nos,remélem többeknek tetszett ez a kis falutúra,mint ahányaknak nem. Azt azért elárulom, hogy csak odautunkkal kb.7km-t tettünk meg és Hegyesdre, a vár romjainak otthont adó hegyre még fel se mentünk. Talán legközelebb róla is lesz szó, kicsit másképp. :)

További jó szórakozást kívánok minden idetévedő léleknek!

Az elmúlt időszak napsütéses órái lehetővé tették, hogy fotózhassak egy keveset.Volt egy ötletem,miszerint érdemes lenne a város néhány régi vagy jellegzetes épületét bemutatni. Ám, ezt hányan megtették már? Ekkor jött egy jobb gondolat:"tartsunk görbe tükröt a városnak". Na, nem a kifejezés negatív értelmében, hanem abban, hogy kissé szokatlan módon mutassam be az amúgy jól ismert dolgokat. Ehhez hívtam segítségül a vizet. Igen, vizet. Ugyanis a napsütéses napokon, tiszta vizekben szép tükröződéseket foghatunk ki.

Víz márpedig itt van. Bőven. Példának okáért:mindjárt itt a Malom-tó. Megszokott, jól ismert környezet,régi épületekkel. Nosza, ábrázolhatod is szokatlan módon!-mondtam magamnak. Véleményem szerint a tó körüli legkarakterisztikusabb épület egy XIII.századi malom,mely ma a Hotel Gabriellának ad otthont. Látványos, sokan fotózzák, ez tény. Némely fotón tóban tükröződő képét is láttam. Én azonban magát az épületet nem, csak a tükörképét, sőt annak is egy részletét szerettem volna csupán megörökíteni. Persze,helyt adva,még egy tőle jó távol álló régi, sárga házikónak. Az eredményt meg a kép mutatja. Nos, valóban leretusálhattam volna néhány belógó vízi növénykét, de nem akartam. Miért? Mert ott vannak, ez egy élő tó és azok pedig a részei, nem eltakarítani való "hulladék".

A második jelöltem (fent) egy a szintén "nem mai darab" kategóriába tartozó épület. Kevésbé látványos,mint előbbi kollégája, de jelentőségét kiemeli, hogy egykoron ez volt az iskola. E kis épület helyén már 1733-ban zsúpfedeles iskola állt. Mai formáját az 1800-as években nyerte el. A kicsiny,de szép boltívekkel ellátott épületben iskolatörténeti kiállítás kapott helyet. Jelenleg egy újonnan elkészült lépcsősor vezet fel hozzá a tó alsó részéről. A fotó ennek átellenéből készült.

Saját szervezésű kis mezőnyöm hármas rajtszámú versenyzője a támfal lett. Fent láthatod. Különlegessége-azontúl, hogy régi-, hogy látszólag az emberek matematikai tudását alattomosan befolyásolja. Na, nesze neked matekóra. Ugye, a kis gonosz? Érdekes,de, hol kilenc, hol tizenegy, hol tizennégy lyukú támfalként hivatkoznak rá. Azért kilenc közel se lehet, aki látta már közelről az tudja...annál több. Egyszer majd megszámolom, de addig ti is próbálkozhattok itt a számolással (a kékkel kiemelt szövegekre nemcsak itt, máshol is érdemes rákattintani). Ám, vigyázz, Te merész számvitéz! A borostyán konokul takar néhány "lyukat",ami egyébként is boltív.

Egy kicsit még azonban a képről. Ha már van. Na, lehet,most fog kiderülni számotokra, hogy ez az ember (azaz én) közel egy órán át küzdött a semmiért. De talán nem. Igen, a tükörképek lennének a bejegyzés lényegi elemei, s ez az első kép, amin nemcsak az van. Önmagában nekem kevésnek és élettelennek hatott. Egy olyan képet szerettem volna,ami élővé teszi kicsit a múlt emlékét. Ezért esett a választásom a lépcső tetején kúszó borostyán hajtásaira,melynek hátterébe szerettem volna a támfalat és annak tükröződését. Íme, ezért lett ez más,mint a többi. Ám, még egy valami. Nektek is feltűnhetett, hogy ez az egyetlen fekete-fehér kép. Mindjárt elmagyarázom. Csináltam vagy 10-15 variációt és végül emellett döntöttem.  Csupán a CCD kijelzőn való látvány alapján. Ám,mikor itthon a monitoron megnéztem, valahogy így éreztem a kép iránt: Hú,de utállak./ Nem, nem ilyet akartam./ Jó ötlet,de milyen ronda színek...stb. Valahogy nem tudtam szeretni. Gondoltam, átteszem fekete-fehérbe. Próba-cseresznye (igen, cseresznye, nem írtam el ;-)). A látvány pedig jobban tetszett,mint az eredeti. Nem tudom,ki hogy érez iránta,de én egészen el vagyok vele.

Végül pedig, hogy ne tudjam oly' hirtelen abbahagyni a szócséplést, itt egy újabb rendbontó kép. Ez az ugye,amikor a kis görbe tükröd neked mutat görbe tükröt.... :D  Ha már szokatlanság. Itt egy régi megszokott és egy új, számomra még mindig nagyon szokatlan dolog találkozik. Egy régi építésű ház,díszes ablakráccsal, hagyományos színezettel és új halászháló (?), fa halakkal. Hogy mi is ez? Azt hiszem most nem tudnám elmagyarázni. Mindenesetre egy halakkal felfestett lépcső mellett van. A festmény a Street Art nevében készült. Egyébiránt itt lehet róla bővebben tájékozódni. Azért az olvasásból  azt a részt nyugodtan hagyjátok ki, hogy "27 emelet magas lépcsősor." Ez kissé meredek megfogalmazás. Ha akkora lenne, a lépcsősor is az lenne. Azért jó lesz az 27 fokosnak is. ;-) Aztán, hogy ez a festett lépcső most jó-e a városképnek avagy mégse illik bele, mindenki döntse el maga. Egy hatása biztos van:utánaolvasva lassan már a város itt megfordult összes orosz és magyar turistáját tudom azonosítani....  (Nyugi, nincs köze semmilyen titkos ügynökséghez a dolognak, csak sokan fotózkodnak ott.)

Ezzel itt le is zárnám soraimat. S további jó szórakozást kívánok minden Olvasómnak!

Nos igen, talán az egyik olyan fajta,mely leginkább megosztja a kutyás társadalmat (is). Van, aki rajong érte, van, aki soha nem tartaná. Egy biztos:közömbös véleményt róla eddig még nem hallottam. Azonban be kell (dehogy kell,de megtehetem, ezért meg is teszem :)) valljam, a többség az olyan vélemények mellett tart ki, mint:"á, mindent szét fog rágni", "azok bolond kutyák", "nem lehet vele pórázon sétálni", "makacsak", "aranyosak,de elég butuskák". Azonban lássuk mit gondolok én, azaz alább olvasd ilyen-olyan tapasztalataim sorait Dina és Bigi kutya kapcsán.

Na ugye azt azért senki ne mondaná, hogy az idősebb (fenti) és a fiatalabb (lenti) hölgy tekintetében semmi értelem nem tükröződik? Nézd csak meg jobban. No,de visszatérve: az idézetekből a "butuskák" jelzővel egyetértek. Na,de kérem, nem ám a beagle-k butuskák! Nem, nem és nem. Hanem azok akik alapok, tapasztalatok nélkül vagy hanyagságuk miatti rossz tapasztalataik okán ezt mondják. Utólag is elnézést kedves véleményalkotók,de én így gondolom.

Akkor azonban milyenek ők valójában? Ha nem butuskák és nem taníthatatlanok? Hogy ezt el mondhassam ehhez az kell, hogy az általam sztereotípiának tartott nagyon népszerű mondásról mondjam el egyáltalán nem népszerű véleményem (bocsi, szokásom), miszerint:"A kutyák felnéznek az emberre, a macskák lenézik." Nos...khmm. Egyet kéne vele értenem és mégse teszem, majd meglátod miért. Ahogy pl. nem várjuk el egy embertől csak azért,mert magyar, hogy rajongjon a gulyáslevesért, úgy a kutyáktól sem várhatjuk el, hogy egyformán viselkedjenek. Sokan a beagle-k esetén azt hiszik, hogy ők nem tisztelik a gazdájukat, mert nem lesik minden "parancsát",mint egy németjuhász (mindemellett szeretettel üdvözlöm a fegyelmezetlen németjuhászokat, mert van ilyen. is, na:)). S igen én se érzem, hogy egy beagle felnézne rám. Itt a gazdi inkább egy olyan falka tagja, ahol épp ő legrátermettebb arra, hogy irányítsa a falkát,de ettől még nem a kutyájának felettese. Mindezek mellett a beagle még mindig szívesen teljesíti,amit kérek tőle. Majd kaptok róla kis listát, hogy miket is és aztán dönthettek, hogy okosak-e vagy se.

Miért is gondolkodom ilyen szokatlan, némelyek számára már abnormális módon? Azért,mert eleve teljesen más felfogást vallok a kutyák tanításával kapcsolatban,mint ahogy az a kutyaiskolák gyakorlatában meghonosodott. S ezzel nem azt akarom mondani, hogy azok rosszak, csak azt, hogy nem minden esetben ők tudják nyújtani a legjobb megoldást. S itt ütközik ki a beagle "makacssága, önfejűsége", ami mellesleg nem mindig olyan rossz, hiszen a korabeli Angliában mégse a vadászok battyogtak előre, hogy ebeiknek meg is mutassák hol a nyúl és honnan kell felhajtani....na ugye. :) Egyszóval az önállóság, a falka döntése, önálló problémamegoldása előnyt jelentett. Ez azonban a "kiképzésnél" hátrányt jelent. Mellesleg hadd nevezzem már tanításnak elvégre az általános sulis gyerekek se kiképzésbe vesznek részt.... Szóval szerintem tanítani bárkit (igen, embert is)  úgy lehet, ha van motivációja a kis nebulónak. (Jó,embereknél vannak lehetetlen esetek,de nem feltétlen a döntő többség.)

Mi legyen hát a motiváció? No ez az amire nem lehet mindig jól bevált receptet felírni úgymond. Lehet:jutalomfalat, jutalomjáték, simogatás-dícséret, kinél mi válik be.....Egy labdamániás ebnél biztos nem a jutalomfalat lesz a legjobb, míg bendőkedvelő jószágunk körbe fog minket röhögni, ha azt várjuk,hogy egy labdáért teperjen. Szóval én ezt inkább a kutyára bízom. Kétféle megoldásom volt eddig:jutalomfalat vagy egy (ma már több) jól elvégzett feladat után egy laza kis játék azzal,amit ő választ. Ez utóbbi általában kötél vagy plüssliba. Későbbiekben kitérek arra, hogy a most itt szuszogó alig másfél éves múlt poronty miket is tanult meg.... Amúgy meg célszerű az alapengedelmességen túl a kutyáknak olyan dolgokat tanítani,ami amúgyis kötődik egykori szakmájukhoz. A beagle-k pl. kimondottan szeretnek keresni, "kajtatni". Mindig szívesen vették, ha valamit elrejtek és azt kerestetem meg,majd jutalmazok. Keresni pedig egyáltalán nem nehéz megtanítani, hiszen magától is azt teszi a nap egy részébe....

A beagle másik frászfenéjének tartott dolog még az, hogy annyira falkakutya, hogy annál jobban már nem is lehetne. Szintén fő gubanc okozó a kutyasulis tanításnál,ami rendszerint csoportban zajlik. Ezt tetézi az, hogy a fajta későn érő. Értsd: a kölyök beagle inkább fog (bár vannak kivételek) a korabeli pajtásaira figyelni,mint rád és ez a figyelem ált.nem azt jelenti, hogy ellesi,amit ők csinálnak, hanem azt, hogy megpróbálja bevonni őket egy jó kis játékba. Így őket, úgy érzem könnyebb egyedül tanítani, a barátok viszont kellenek a jól szocializáltsághoz. Egyedül nagyon jól taníthatók azon dolgok,melyeket a kiskutya amúgyis megtesz. Egy beagle ugyanúgy megtanítható arra, hogy "Ül!",mint bármely más eb. Előbb-utóbb leül (jó sűrűn ráadásul.) és, ha akkor társítjuk ehhez neki az ül szót és az ülő kutyát jutalmazzuk, akkor nem lesz gond. Nekünk 3 nap alatt ment..... Ezt azért nem nevezném taníthatatlanságnak....

Ezentúl a másik hasonló véleményt kiváltó jelenség:a sétáltatás. Érdekes mód jópár kutyatulajdonos értelmezi úgy a sétáltat szót, hogy ő betonon grasszál,míg a kutya benn szaladgál a fűbe. Mert hát ugye,ha ő is odamenne még fű érintené a cipőjét....hát tényleg ciki,de füves területen mégse számíthat senki arra, hogy leterítenek elé egy szőnyeget. Tehát döntsük el:ő sétál vagy mi? Vagy mindketten? C verzióra szavazok. Sose fogja tudni irányítani a beagle-jét senki, ha az első makacskodásánál azzal kezdi, hogy lecsatolja a pórázt,mert húz, biztos futni akar....stb. Biztos...de ki tudja meddig,meg merre. Mi után? Meg hát az autóforgalom sem mellékes.... Azért nagyon kedvelem az ehhez kapcsolt sztorikat,mely szerint a kutyakiképző (bekerítetlen területen) megkérdezte:"Dehát hová menne innen?" Tényleg nem azért a két fillérért,de a beagle egy másik élőlény (kutya, macska, pocok, nyúl...szóval van egypár) menne, kb. abba az irányba, amerre a szagnyomot hagyó élőlény is, aki mellesleg piszok módon nem hagyott ott arról táviratot, hogy merre is ment, hogy a gazda is tudhassa kutyája mely irányba fog menni.... Na mindegy is. Ettől független menni fog a beagle amerre te akarod, de, ha sose veszed a fáradságot, hogy egy nem kívánatos irányról eltérítsd, előbb utóbb valóban a fejébe fogja venni, hogy ez  szabad, senki nem térít el, azaz akkor úgy tűnik a gazdi engedi. Érzékeny lelkű kutyák, de időnként muszáj a keménység és valóban csúnyán hangzik,de, ha butaságot szed fel, akkor egy kisebb pofon se árt. Nem fog annyit ártani,mint egy ne adj ég megtörtént mérgezés.... Tehát:motiváció az ebnek;keménykezű,de nagyszívű jellem a gazdinak. Talán ezzel a kombinációval lehet kijönni a legjobban. Na és türelem. Ebből sajna én se vagyok jeles. :( Majd azért még próbálkozom. :)

Nekem valóban nem az a tapasztalatom, hogy nehezen taníthatók lennének.Sőt inkább, hogy szívesen tanulnak, sok mindent,de akkor lehet igazán eredményt elérni, ha ők is épp tanulni akarnak. S, hogy mikor akarnak? Nem tudsz velük sokat foglalkozni? Nos, mivel nagyon társas lényekről van szó,ezért-ha ritkábban érsz is rá-minden leendő alkalmat ki fognak arra használni, hogy együtt élvezhessétek a pillanatot. Ha tanulással, hát azzal. Nem, nem felnézni fognak, csupán örülnek neked és szeretnének örömet okozni. S,ha látják, hogy te örömed leled abba, hogy ők valamit jól csináltak (mégha csak többedikre sikerül is) és nem bosszankodsz, hogy még mindig nem jutottunk el x feladatig, ők is sokkal jobban fognak igyekezni, hogy a gazdi kedvében járjanak. Úgy érzem sokszor 10 perc tanítás többet jelent,mint egy óra küszködés. Mi ilyen módon tanultuk meg az "ül"-t. Pihenésképp is beiktatható egy kis játék is. Ők nem azok a tipikus katonásan viselkedő kutyák. No, meg hát mondom:ahány ember annyi felfogás, ahány kutya, annyi jellem.

Ám ez most elsőre kicsit túlburjánzott,  érzelmektől túlfűtött cikknek tűnik, ezért ne is fecséreljem tovább a szót,inkább maradjak a tényeknél. Ezért befejezésül leírnám, hogy mostani pajtásom miket tud:

Ím a lista:

"Ül!"

"Gyere!"

"Fekszik!"

"Marad!" (Közben jövök-megyek, hol lát,hol nem, átlépdelek fölötte, átugrálok felette....mindezekkel együtt ebből rekordja 7 perc)

"Felül!" (Fekvő helyzetből felültetem.)

"Hopi!" (Arra való,hogy felugorjon valahová.)

"Áll!"   (Séta közben hirtelen szólok rá, ilyenkor megáll...ha csapán van csapafüggő, hogy azonnal megáll-e vagy se,pl. ember,más kutyák,macskák nyomán igen.)

"Körbe!" (Körbe megy az asztal körül, független attól,melyik oldalról indítom.)

"Vár!" (Az Áll! után szoktam alkalmazni, ilyenkor türelmesen helyben marad.)

"Mehetünk!" (A Vár! utasítás feloldása, erre a szóra megindul.)

"Vissza!" (Ha rám támaszkodik és nem szeretném,akkor leül a helyére, ha ez elhangzik)

"Húzd!" (Na ez jópofa van egy munkavédelmi sisakja tele csonttal (morbid mi?) ebből húz egyenként, négyet-ötöt szoktam húzatni...lehetne rá lottószámokat is írni :D Különlegessége abban rejlik, hogy nem én tanítottam meg rá, hanem ő engem. Egyszerűen kihúzta majd letette elém. Nem is értettem korábban. Később már tudatosan-kívncsásiágtól vezérelve- én tartottam elé a teli sisakos és mondtam, hogy "Húzd!", miközbe ő már próbálta kiügyeskedni a csontot. Majd amikor kinn volt elvettem tőle és megdicsértem. Következőkben már az előttem ülő kutyának mondtam, hogy "Húzd!",aki addig még nem nyúlt semmihez. S igen, abba pillanatba kis nyakát előre nyújtva,fejét a sisakba dugva már ki is húzta választottját. Nohát azóta játsszunk ilyet.)

"Hozd!" (Azt hiszem nem kell magyarázni,s bár beagle-re nem jellemző,de ő szívesen apportíroz tárgyakat.)

"Közelebb!" (Ha nem közvetlen elém teszi le, akkor e vezényszóra újra felveszi a tárgyat és közelebb hozza. Régebben mutogattam magam felé, így tudja mit jelent. Már nem kell.)

"Tedd le!"

"Hol a liba?" (Van egy plüsslibája, amit nagyon szeret. Ezt szoktam elrejteni, hogy megkeresse. Nagyon szívesen csinálja. Ha megtalálta szóban megdicsérem, mondok  egy "Hozd!" utasítást és behozza,mintha vad lenne. :))

"Hol a kacsa?" (Próbafázis,de eddig működött: a plüsslibáját és a plüsskacsáját is leteszem egy-egy helyre és neki a kacsát kell megfognia, majd behozni. Megteszi. Pedig ugyanolyan színű mindkettő,de úgy látszik felismeri a tárgyak eltérő alakját (libája hosszúkás, kacsája tömzsi-rövid)

"Menj!" (Ilyenkor feladata a gazdi elé menni és úgy sétálni. )

"Fordul!" (Adott helyzetéből másik irányba fordul.)

"Fejed!" (Sokszor zavart, hogy a "Marad!" feladatnál, ahol mindig fekvőhelyzetet vesz fel, kukucskál. Végül meguntam, párszor óvatosan lenyomtam a fejét (nem erőszakosan) és mondtam, hogy "Fejed!". Így e vezényszóra mára le is teszi a fejét (ld.alább),pedig csak simogatást kapott érte, soha semmi mást.

"Futás!" (Ilyenkor a sétálásból elkezd futni.)

"Kérem!" (A szájában tartott tárgyat oda adja.)

 Igazából csak ennyi lenne a lista. Azt hiszem ezzel ki-ki a maga módján eldöntheti, hogy okos kutyák-e a beagle-k vagy se.  Az én vélemény bizonyára sejtetik. Szerintem ugyanis közel sem való mindenkinek. S az is sokszor igaz, hogy,ha a kutyánk valamit nem tud nem biztos, hogy benne van a hiba..... Azt pedig tőlük sem várhatjuk el, hogy mindenkivel egyformán viselkedjenek. Dina pl. kicsit olyan,mint egy tükör. Ha nyugodtan viselkedsz vele (mint idegen) ő is az lesz, ha úgy érzi ezerrel pörög a lelked, ő is pörögni fog(nyugi csak játékról van szó, hisz mindenkit imád:)), még akkor is, ha ez nem tetszik. Jellem, egyéniség, megvan a maga kis sütnivalója és nem fél a véleményét sem kifejezni. Hiába nem egygazdás tudja, hogy ki mennyire bír vagy nem bír vele. Nos, részemről ennyi lett volna. :)

Ma szólított meg, ahogy kihúztam az íróasztal fiókját. Halkan figyelmeztetett, hogy egykoron más volt még az élet. Egy nagyjából 90 millió évvel ezelőtti, sőt még ennél is (földtani léptékben) kissé idősebb történetet mesélt el. Egy olyan élet történetét, mikor én még nem léteztem. Ahogy az őseim sem, sőt az őseim ősei sem.

Aprócska,pár cm-es Pyrgulifera csiga képében adta elő színes történetét. Egy mesét arról, hogy hol egykoron virágzott a vízalatti élet, most milyen merőben más világ lett. Említette, hogy bár melegszik a bolygónk, az ő korához képest, mennyivel lett hidegebb. Megmutatta, hogy mennyi más élőlény népesítette be az ő egykori vízi lakhelyét, mely már réges-régóta szárazon áll. Mesélt aztán emberekről is, akik azt az anyagot keresték,melyben az ő ékes, hordozható házacskája is pihent. Azt mondta ezt az emberek azért vették elő tőle és társaitól, mert kell a hideg ellen, hisz vele tudnak meleget csinálni. S hozzátette most már nem keresik rejtekét és új élet foglalta el ama kis dombot, melyben ő társaival évmilliók óta pihent. Azonban fájlalta, hogy gyűlik más is, valami más,amit nem egészen ért:hisz az a valami nem élet,de emberi élőlények hagyják el,mert nincs rá szükségük. Ugyanakkor más se tud vele mit kezdeni: madarak gabalyodnak bele, egerek fulladnak meg benne, kutyáknak sérti fel a lábát...hol egy nejlonzacskónak, hol vegyszeres flakonnak, hol vasdrótnak nevezett valami okoz bajt. S ezek a valamik szinte soha nem tűnnek el,onnan ahol egykor víz hullámzott gazdag életet rejtegetve, onnan ahonnan emberek az őket szolgáló energiát nyerhették, azaz onnan, ahonnan a természet már sokakat kiszolgált, hol bőkezűbben, hol szűkmarkúbban, de kiszolgált. Ezért csak annyit mond intésül e kis pici lény, hogy becsüljük azt aki ad és ne hagyjuk veszni őt a bajban. Még akkor se, ha egyeseknek fujtóra esik azt kimondani, hogy őt úgy hívják:Természet. Adni fog, amíg kell, de amit fennhéjázva és öntelve kihasználjuk a sokszor szeszélyesen ingadozó türelmét, akkor már baj lesz. Ha egyszer úgy érzi majd, hogy nekünk nincs Rá szükségünk, akkor ő csak annyit mond, hogy Neki sincs ránk. A sakkot meghát mi játsszuk Vele,és a bábuk is mi vagyunk,de a táblát Ő tartja és úgy forgatja majd, ahogy neki jobb. Csupán e szavakkal búcsúzott ama kis pici lény,mely agy agy helyett csupán dúcokra osztott idegrendszer tudhatott magáénak....dehát egy több millió éves evolúció tudását se a politika, se a gazdaság, se a jog megdönteni nem fogja.... Egy valaki viszont megtudja, s ezt e kis csiga tapasztalatból mondta.

Szeretettel üdvözöl:egy Pyrgulifera sp. a késő krétából, egy jelenkori fiók mélyéről

Elbűvöltek már a Szent György hegy magasba nyúló  bazaltorgonái? Na, akkor tarts velem egy másik izgalmas,de kevésbé ismert helyszínre az óriás kövek országába. Tengerre megyünk...kőtengerre, de ez nem olyan ám,mint Káli-medencei társai. De nem ám! Induljunk is hát, az általam használt útvonalon. Azonban bevallom köves fotóstúrám egy helyett két napos lett,mert hol Ború bácsi, hol a fagy fitogtatta erejét, így a képek is  más-más hangulatot tükröznek.

Burkolatlan...vagyis most jéggel burkolt utakon fogunk menni ki Szélmegyének. Illusztráltam is. Már tudod miért érünk oda olyan lassan. Oh, most elővetted a térképet, hogy hol a Szélmegye? Szuper! Teheted vissza. Nincs rajta. Ez egy kis domb neve, melyen átdöcögünk úticélunk felé. (No jó, jég nélkül a városszéltől 25 perc alatt elérhető...gyalog...) Követve az utat,mely hátterében a Hajagos magasodik, kiérünk a rétről s a bicikliúton-melyet  néhány biciklis úgy használ, hogy mellette teker a főúton-átmegyünk a Tüskésbe, ahol a Balaton második leghosszabb északi befolyójához az Egervízhez érünk.

             Gondoltam is lemegyek a partjára. Gondolat maradt. Azt hiszem a kép tükrözi is miért. Ripp-ropp...huppsz...fürdőszezon meg most nincs. Azért  még egy képet csináltam itt. Csak,mert szeretem.

            Nevezetesen a patak partján lakik-egykoron valaki jószándékú által fakerítéssel körülvéve- a környék legidősebb fűzfája is (talán fehér fűz (Salix alba)) melyet ismerek. Pár ember össze kell gyűljön, ha átszeretné ölelni....  Őt a Forgón túl találjuk, ahol a patak nagyon látványosan vájta ki medrét. Mi most azonban kelljünk át vizünk  műszaki építményén a Pallat-hídon, mely kőhidacska kb. 7m-es hosszával, 3m-es szélességével és úgy 2m 30 cm-es magasságával nem épp világrekorder.

S most mondhatnám, hogy e félreeső helyen a kutyával se találkozik ez ember,de ez nem így van. Jószerivel összefuthatunk e kellemes kis helyet élvező ebekkel, átkelnek a hídon a lovasok,sőt az is meglehet, hogy egy gyönyörű fríz húzta kocsi szeli át előttünk az utat Hupogának. A hídon átérve jutalmul a Szélmegye domb aljában leszünk, mely három éve klasszikusan téliesebb arcát mutatta.

               Derűs napokon a dombtetőről  egészen az uzsai bányáig ellátni. Már ide is jópofa felbattyogni, s remélem, hogy e hely mindig csak gyalogos kirándulók, kutyások és lovasok terepe marad.

A domb tetejétől már csak jó negyed óra a Kőmagas, ami nem is magas, hiszen legkiemelkedőbb pontján se leszünk 171m-nél magasabban. S igen, itt mi sétálgatunk a sziklákon. :) Bizony, itt felülről csodálhatjuk nagyságukat! Tekinthetünk le mohás sziklaszélről az alattunk futó ösvényre. Mintha az óriások kőasztalán sétálgatnánk. Méghozzá kvarcittömbök alkotta asztalán. Eme kőzet jellegzetssége-csillámossága-  a napsütéses órákban látszik legjobban a borostyánnal befutatott útra kitekintő,szinte nyílként muató köveken.

S bár fentebb sétát emlegettem, azért némileg kalandokba is torkollhat barangolásunk e nagyszerű,embert jóval meghaladó méretű kőmonstrumok tetején. Nemcsak azért,mert most itt-ott jeges és csúszik. Ugyanis az a pont, ahonnan magam szívesen felkapaszkodok ide nemcsak jeges vagy nedves időben csúszik,hanem szárazság idején is. E részről kevesen is vágnak neki. Nem is csoda, hiszen kívülről nem látszik. Mégis innen a legjobb, a kevés helyéből elmozdult szélső kőtömbtől. Viszont vigyázz! Lehet azt hiszed talajon jársz,de ez csalóka...sokszor csak a máshonnan lesodródott vékonyabb talajréteg vagy épp tűlevél szőnyeg fedi az amúgy már simára csiszolódott kvarcitot, s nem is sejted, hogy egy kőtömbön állsz. Na, ezért lehet könnyen megcsúszni.

S még miben is külnbözik társaitól e geológiai élmény? A válasz egyszerű: itt nincsenek "madáritatók"(bizonyos mélyedéseket neveznek így), nincs kiépített turistaösvény (aminek személy szerint örülök is,mert így természetközelibb) csak két tájékoztató tábla látja el tudnivalóval a nagyérdeműt. Na és persze tele van élettel! Bár tél lévén az itt sütkérező zöld gyíkokkal, erdei siklókkal nem találkozhatunk, az amúgy nálunk nem őshonos fekete fenyők aljában lévő csutkára rágott tobozok szorgos vörös mókusok jelenlétéről tanúskodnak, míg a helyi madárvilág képviselői is szép számmal vertek itt tanyát,hol természetes lakásokban, hol nekik kihelyezett odúkban.  Ezek mellett persze a kilátás is élményszámba megy innen, hol a Csobáncra nézhetsz fel, hol az Egervíz futását szemlélheted. Attól függ, hogy az északi vagy a déli oldalon állsz-e.

Nézelődés, sétálás közben azt érezheted, hogy egyik kőről a másikra átugrani volna a legjobb. Hisz egy lépésnek túl nagy, kettőnek kicsi a köztük lévő távolság. Azonban jobb, ha az ember belelép a két tömb közt felgyűlt, egyébiránt nekem térdig érő avarba és amúgy evickél át kiszemelt kövére. S mint mondtam:nyüzsög az élet. A köveken is. Őket-sajnos most nem mutathatom,mert hó fedi e titkokat-zuzmók sárga,szürkés,rózsaszínes és mohák zöld tömkelege borítja.

Ne fecsegjek ennyit az életről. Mondjuk inkább, hogy Kőmagasunk sokoldalú és sok szögből látható is. Mind ezt kínálják az alul néhány tömb közt látható-egy ember számára bőven bújkálható-hézagok, a göcsörtesen szinte talajszinten elágazó csertölgyek áglépcsői. Vagy a két kedvenc sziklatömböm,melyek közül egyik egy fél  zsemlére hasonlít. Persze, azért, csak óvatosan! Hisz a kő nemcsak szép,de veszélyes is lehet.... A legszebb rész fél órán belül bejárható,de számomra izgalmasabbak azok a pontok ahol úgy tűnik,mintha némely kissé kockára emlékeztető sziklát a fák fékezték volna meg,mert látszólag egy fa tartja. Pedig nem ő volt a tettes,hisz e többtonnányi óriás ripityára törte volna. Ahhoz, hogy ezt láthassuk nem elégedhetünk meg a lapos kőtömbökön való sétálgatással,hanem az "erdő" mélyére kell hatolnunk, ami kis tornamutatványt is igényel. Geológia kedvelőknek megéri. Igaz, ez már jóval időigényesebb lesz. Nemcsak a terep,de a más élmény miatt is.

Azt gondolom, hogy aki járt már télen e vulkáni utóműködésnek köszönhetően (a feltörő gázok kristályosították át a Pannon beltenger homokját,mely kvarcittá alakult és jég, szél formálta) létrejött kőbirodalomban, az visszajön még egyszer, hogy zöldebb, borostyánnal átfuttatott, a dombaljon salamonpecsétekkel bevirágosított meténgtenger formázta arcát is megcsodálhassa. Én már a salamonpecsét virágzásról lekéstem-elvégre tavasz végefelé van-de egy késő őszi képet mellékeltem.

Végezetül pedig egy tél álmodta képecskével búcsúzom,mely hazaúton készült. Mindemellett pedig remélem, hogy mások is hasonló csodálattal tekintenek az élettelen természet egyszerű,de nagyszerű alkotásaira. Köszönöm, ha velem tartottál. :)